A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1914 - hiteles kiadás (Bécs, 1914)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
184 VII. ÜLÉS. actioképességét idegen területeken fokozni, örömmel üdvözlöm; szerintem nem szabad egyes tetszetős jelszavak kedvéért olyan áldozatokat hozni, amelyek az eredménynyel kellő arányban nincsenek; de ott, ahol az eredmény arányban áll az áldozattal, én örömmel üdvözlöm és örömmel támogatom a külügyminister urnák minden ilyen törekvését, (Élénk helyeslés halfelöl.) mert azt tartom, hogy az a monarchia érdekeinek és Magyarország specialis érdekeinek is megfelel, (ügy van! Helyeslés half élül.) Most már, t. országos bizottság, áttérek felszólalásom politikai részére. Itt mindenekelőtt azokkal az észrevételekkel leszek bátor foglalkozni, amelyek bizonyos tekintetben retrospectiv természetűek, amelyek az elmúlt események birá- latát foglalják magukban. Apponyi Albert gróf bizottsági tag ur mai felszólalásában főleg két irányban tett ilyen bírálat természetével biró kijelentést. Az egyik a monarchia külügyi politikájának a balkán szövetségesek közt kitört háborút megelőző irányára vonatkozik. En e tekintetben most sem fogok túlmenni azokon a kereteken, amelyeket az utolsó delegatio alkalmával e tárgy körüli nyilatkozataimban megtartottam, mert nézetem szerint bizonyos kérdéseknek erről a helyről való beható taglalása közérdekbe ütközik ; egyszerűen constatálom, hogy a monarchiának a junius végén kitört eseményeket megelőző actiója főleg két irányban csúcsosodott ki. Az egyik a Balkán-államok szabad elhatározási jogának védelme volt, ami, azt hiszem, sarkalatos alapelve volt külpolitikánknak évtizedek óta, a másik — amit különben nagyon loyalisan elismer Apponyi Albert gróf is — az a törekvés volt, hogy Bulgáriát meggyőzzük róla, hogy saját érdekében óhajtandó volna Bomániának méltányos igényeit kielégíteni és Romániával oly megállapodást létesíteni, amely Bulgáriát minden Románia felől fenyegető támadás ellen biztosítja. Azt hiszem, ma az események világánál felesleges volna indokolni, hogy mindkét törekvés mennyire helyénvaló volt és hogy saját hazájának mennyire végzetes kárt okozott az a bolgár kormány, amely, fájdalom, ezt a jó tanácsot meg nem fogadta és hazáját abba a kétségbeesett kalandba vitte bele, melynek következményeit Bulgáriának ma is viselnie kell. A t. bizottsági tag urnák másik észrevétele arra vonatkozik, hogy szembeállítja ismét bukaresti követünknek ismert nyilatkozatát azzal az állításommal, hogy a magyar nemzetiségi politika terén követett actio a külügyi helyzettel vonatkozásban nem állott s nem a külügyi politika motívumaira vezethető vissza. Ebhen a tekintetben is csak ismétlésekre szoritkozhatom, de azt az egyet meg kell jegyeznem, hogy nem egészen felel meg a tényeknek a t. bizottsági tag urnák az az állítása, hogy bukaresti követünk — mint ő mondja: az erre leghivatottabb közeg — »ismételten hivatalosan megállapította« ezt az összefüggést. Tudtommal sem hivatalosan, sem ismételten nem állapította meg; egyetlen interviewban történtek kijelentések, amelyek feljogosítottak erre a feltevésre, amelylyel azon- baií szemhenáll nemcsak az én nyilatkozatom ami utóvégre ebben a tekintetben mégis hivatott nyilatkozatnak tekintendő — de szemben- áll az a kijelentés is, amelyet a t. külügyminis- ter ur az osztrák delegatio külügyi albizottságában e napokban tett, midőn ezt az összefüggést a külpolitikai motívumok és az én nemzetiségi actióm között igen határozottan és kereken dementálta. Magára az inter viewineidensre nincs szándékomban visszatérni. Megmondtam erre vonatkozó nézetemet több hónappal ezelőtt, és akkor is hozzátettem, hogy ezt az incidenst befejezettnek tekintem, ehhez semmiféle további lépést nem fűzök s nem tartanám közérdekből helyesnek, hogy bárminő oly lépés történjék, mely bukaresti követségünk betöltésénél változást involválna. Én teljes bizalommal vagyok bukaresti követünk intencióinak loyalitása ’ránt, teljesen ismerem az ő hivatottságát és képességeit és abban a meggyőződésben vagyok, hogy ő állásában jó szolgálatot fog tenni a monarchia politikájának. Ilyen viszonyok között szívesen osztozom abban a felelősségben, hogy ő jelenlegi állásában továbbra is megmaradjon. A retrospectiv politika terén, ami egyébiránt áll a jelen és jövő politika problémáira vonatkozólag is, talán a leggazdagabb tartalmat Andrássy Gyula gróf t. bizottsági tag ur felszólalásában találom. O feleleveníti a szandzsák kérdését és hibáztatja azt, hogy mi quasi nem értékesítettük azon intentióinkat, hogy nem akadályozzuk a szandzsáknak Szerbia és Montenegró által való elfoglalását, hibáztatja, hogy mi nem mondtuk ki azonnal, hogy »hajlandók vagyunk lemondani a szandzsákról«, hibáztatja, hogy azt látták a balkán népek, hogy mi csak akkor mondunk le a szandzsákról, amikor ők már győztek, amit természetesen gyengeségünknek tudtak be. Megvallom, igazán nem tudom, miként lehet a mi 1912. évi magatartásunkra egyáltalán ezt a kifejezést, hogy lemondunk vagy le nem mondunk a szandzsákról, alkalmazni. Hiszen mi — nem akarom most discussio tárgyává tenni helyesen-e vagy sem — de a szandzsákról 1908-ban optima forma lemondottunk, nemcsak kimondottuk ezt, hanem jegyzőkönyvi megállapodással a berlini szerződés illető stipu- latiójának hatályon kívül való helyezéséhez is hozzájárultunk, kétségtelen tehát, hogy nekünk semmiféle tételes jogczimünk nem volt arra, hogy a szandzsákot elfoglaljuk. Lehetett volna hóditó hadjáratot indítani a szandzsák ellen, ép úgy, mint bármely terület ellen, amely nem a mienk, de megvallom, soha eszembe nem jutott volna — én nem vettem
