A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1914 - hiteles kiadás (Bécs, 1914)

A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója

134

VI. ÜLÉS.

Nekünk tehát azon kell lennünk, hogy legyenek biztos barátaink. Kérdés, hogy kik ? E tekintetben én most is úgy, mint máskor, a legnagyobb súlyt mindig Romániára helyezem, daczára azoknak a hangulatoknak, amelyek ott vannak ; mert én nem tudok azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy Románia azt a combinatiót, amely iránt eddig mindig sympathiái voltak, tényleg elhagyja.

Nekünk azért áll érdekünkben a Romániával való barátság, — és ezt hiszem, hogy nem Románia után való futás, ha az ember egész nyíltan megmondja a tényállást, amit tagadni nem lehet és viszont megvilágítja a dolgok másik oldalát is, — — mondom Romániával szemben a mi érdekünk azért olyan nagyon nagy, mert geographikus fekvésénél fogva a legközelebb van ahhoz a harcztérhez, amelyen esetleg sorsunk el fog dőlni, úgy, hogy katonailag a legtöbb hasznot hajthatja szövetsége s a legtöbb kárt, okozhatja az ellenségnek. Azonkívül fontos Románia azért is, mert tényleg azt hiszem, hogy jelenleg, a bukaresti béke után, Törökországtól eltekintve, a legnagyobb katonai té-' nyező a Balkánon. Fontos ez azért is* mert több millió románajku állampolgárunk van és azokkal szemben erkölcsi kötelesség mindaddig, mig az állami érdekek azt megengedik, a barátságot ápolni és fentartani.

Én lehetőnek is tartom ennek a jó viszonynak fentartását, igy legalább elméletileg, mint olyan, aki kívül áll és nem tekinthet a kártyák közé. Lehetőnek tartom azért, mert Romániának szerintem vitális érdeke a ránk való támaszkodás. Én azt hiszem, hogy megdönthetetlen igazság az, hogy Románia abban a perczben elvesztette önálló létének lehetőségét, amely perczben egy összeütközés alkalmával a hármasszövetség a rövidebbet huzza. Bármennyire kiterjedést nyerjen hazája, amint letörünk, vége állami önállóságának, és hűbéri viszonyba kerül, mert nem képzelhető, hogy a győztes Oroszország bármikor is megengedje, hogy egy igazán független, önálló nem szláv nemzet erősödjék meg közötte és a szláv Bulgária között, közötte és Konstantinápoly között. Ez teljesen ki van zárva, úgy hogy saját munkájának gyümölcseit ép olyan kevéssé fogná élvezhetni, mint ahogy nem élvezte 1878-ban és mikor ott vérzett Plevnánál, és azután kénytelen volt saját országából egy részt Oroszországnak átadni.

Én a román államférfiakat mindig magas niveaujuaknak láttam és ismertem. Nem tudom tehát elhinni, hogy saját érdekeiket fel ne fogják és olyan politikát kövessenek, amelyet én öngyilkosságnak tartok az ő szempontjukból. Biztatóan hat reám a román zöldkönyv tanúsága is, mert abból azt látom, hogy úgy van összeállítva az egész, hogy ez tulajdonképen plaidoyer-ja a velünk való szövetségnek, mert lépésről-lépésre maguk mutatnak rá azokra a hasznokra, amelyeket ebből a barátságból húztak. Lépésről-lépésre mutatják ki azt, hogy mindig mi és a hármasszövetség támogatjuk őket. Kimutatják ezt először is abban, hogy

mi és Németország voltunk azok, akik bevittük őket a londoni conferentiába, mi voltunk azok, akik követeléseiket Bulgáriában támogattuk, mi voltunk azok, akik a pétervári conferentián, mikor concretisálni kellett követeléseiket, magunkévá tettük azt is, hogy Szilisztria is adassék át nekik, amikor Oroszország a zöldkönyv tanúsága szerint ettől fázott.

A zöldkönyv bizonyítja még azt is, — ami még sokkal nagyobb érdemszámba mehetne a román közvélemény előtt — hogy amikor ók az activ előnyomulás terére léptek, akkor Oroszországban nagy idegesség volt, maga Szaszonov mondta azt, hogy ő ugyan nem akar beavatkozni, de attól fél, hogy a szláv hangulat olyan lesz, hogy magával ragadja. A zöldkönyvből látható, hogy mi ebben az irányban nem támogattuk Oroszország fellépését, sőt hogy reményük volt Bukarestben, hogy abban az esetben, ha Pétervár meg akarja akasztani előnyomulásukat, mi is beavatkozunk és az ő védelmükre kelünk. Ennek nyoma van a zöldkönyvben, úgy hogy én tényleg azt látom, hogy ez mintegy egy plaidoyer a mi szövetségesünk mellett.

De ennek daczára kétségtelen, — aki látja a hangulatot, aki ismeri a tényeket, nem zárkóz- hatik el az elől — hogy nagy változás látható Romániában és hogy messze időkig visszamenve, soha nem volt ilyen ellenszenves hangulat mint jelenleg, sőt hogy még a kormánykörök sem mutatják azt a határozott színvallást, amelyet eddig náluk mindig tapasztaltunk, úgy hogy feltétlenül kérdésessé válik : lehet-e ezt a szövetséget, amely szerintem a mi érdekünkben is van és az ő érdekükben is és épen azért életerős, lehet-e ezt a barátságot fentartani és biztosítani a jövőben ?

Mik azok az okok, amelyek Romániában ezt az elhidegiilést előidézték ? Az egyik, azt hiszem, külpolitikai természetű, hogy daczára azoknak a nagy szolgálatoknak, amelyeket mi tettünk nekik és amelyeket én a zöldkönyvből törekedtem kimutatni, az az érzés támadt bennük, hogy mi mindenáron mintegy forciroztuk Bulgáriával való szövetségünket és hogy mi Bulgáriának megerősödéséhez is ragaszkodunk, hogy mikor Románia megerősödik, mintegy az egyensúlyt Bulgária hasonló megerősödésében is megteremtsük. A helyzet akkor úgy állott, hogy Ro- mánia ellensége akkor már Bulgária volt. A bukaresti békekötés alkalmával és utána attól tartott, hogy Bulgária revanche-ra készül. Mi, a barátok, mi, akik támogattuk a legtöbb kérdésben, nagy jóindulatot látszottunk mutatni Bulgáriával szemben. Az az érzés támadt, hogy tulajdonképen Bulgária és Románia között mégsem tudunk választani és feltétlenül gondoskodni akarunk arról, hogy jó barátunknak meg legyen egy ellensúlya is. Éz keltette bennük azt az érzést, hogy főellenségükkel szemben nem számit hatnak reánk. Bizonyos elhidegiilést a belátó, vezető körökben, azt hiszem, ez a körülmény okozott.