A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1914 - hiteles kiadás (Bécs, 1914)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
128 VI. ÜLÉS. törekedett előre megállapítani a háború következményeit. Nagyon hibásnak tartom most is, miként a múlt alkalomkor kifejtettem, azt a politikát, mely a status quo ante jelszavában jegeczesedett ki. Teljesen elhibázottnak tartottam annak daczára, amit a vöröskönyvben, mint érvet felhoznak, és amit a múlt delegatióban is méltóztattak felhozni, hogy ez a békének tett szolgálatot. Én azt hiszem, hogy abban az időben a békét már egyáltalában nem lehetett fentartani. Létrejött a szövetség a Balkán-államok között és ők le nem szereltek volna anélkül, hogy nagy eredményeket el ne érjenek. A békét legfeljebb erélyes beavatkozással lehetett volna biztosítani, semmikép azonban a követett eljárással. Elismerem, hogy a diplomatiának talán megvan az a kötelessége, mint az orvosnak, hogy gyógyítja a feladott beteget is, elismerem, hogy a diplomatiának az utolsó perczig kell erőfeszítéseket tenni a béke védelmére, de ha ezt elismerem, akkor sem helyeslem az erőfeszítésnek ezen módját, mert azt hiszem, hogy ez absolute meg nem közelíthette a béke fentartásának czélját. Ha már egyáltalában valami lépés czélhoz vezetett volna, az inkább az volt, mely Konstantinápolyban azt az érzést ébreszti, hogy a háborúnak összes veszélyeit érezni fogja, nem pedig az, amely ott azt az érzést keltette, hogy még vereség esetében sem fog többet áldozni és veszíteni, mint amennyit kérnek tőle a béke érdekében, miután vereség esetére, Európa részéről a n’admettons pas határozott formában volt kimondva, hogy t. i. nem engedi, hogy a statusquo megváltoztattassák. De akárhogyan álljon is ez a dolog a békére vonatkozólag, nem helyeslem ezt az eljárást, mert a béke ezen nagyon kis reményéért semmi körülmények közt nem lett volna szabad olyant tenni, arai kedvezőtlen helyzetbe hozott bennünket a válság perczében. Nem szabadott volna olyant követelni, amiről tudtuk, hogy kis ujjúnkat sem fogjuk megmozdíthatni annak megvalósításáért. Ezzel a Keleten azt az érzést ébresztettük mindjárt az első perczben, hogy velünk paczkázni lehet, hogy kijelentjük ugyan, hogy .nous n’ad- mettons pas, de ha kitartanak, ha nem törődnek velünk, ha sikerük van, vissza fogunk vonulni és meg sem kíséreljük, hogy határozott álláspontunkat képviseljük. Semmi körülmények között nem lett volna szabad olyan politikát folytatni, mely azon alternativa elé állított, hogy vagy mindig és minden körülmények között a győzővel álljunk szemben, vagy pedig hogy a legyő- zöttet cserben hagvjuk, aki biztosan arra is alapította számítását, hogy a legrosszabb esetben Európa, különösen Oroszország és Ausztria-Ma- gyarország a területi változtatást megengedni nem fogják. Meg is volt ennek a kezdetleges hibának a káros következménye. Az a benyomás volt a Keleten, hogy bizony Európa körülbelül olvan, mint egy kutya, mely ugat, de nem harap. Az a benyomás keletkezett, hogy ha összetartanak, ha határozottan mennek czéljaik felé, akkor nem sokat kell törődni Európával, mely igazán nem alkalmas arra, hogy erőt fejtsen ki a keleti kérdésben és főleg az a nagyon káros következménye ennek a lépésnek, hogy elmúlt az az alkalom, mikor mi érdekeinket akként óvhattuk volna meg, hogy ezzel nem helyezkedtünk ipso jure szembe déli szomszédainkkal, hogy nem váltunk azoknak ellenségévé, hogy azokkal együtt megállapítottuk volna érdekeink védelmét anélkül, hogy azt a keserű érzést támasztottuk volna bennük, hogy mi vagyunk azok, akik a győzelem perczeiben megfosztják őket a győzelem gyümölcseitől. A Szandzsákra vonatkozólag a régi érvek feltétlenül megállnak ma is. Nem akarok azokra az érvekre most bővebben kiterjeszkedni, — hiszen e tekintetben a vöröskönyv újat nem tartalmaz — csak constatálom, hogy utazásom közben is azt tapasztaltam, hogy a Keleten minden politikus kivétel nélkül gyengeségnek minősítette azt, hogy mi megengedtük a Szandzsáknak Szerbia és Montenegro közt való felosztását. De ha mi csakugyan azt a politikát fogadtuk el, hogy a Szandzsák nem jelent lényeges érdeket és azt feladni helyes, akkor óriási hiba volt azt nem mindjárt kezdetben kimondani és ezt a nagy áldozatot nem arra felhasználni, hogy ennek a révén összes többi érdekeinket könnyen biztosítsuk. Hiszen tudjuk, a Balkán-szövetség titkos szerződéséből mennyire féltek attól, hogy mi bevonulunk a Szandzsákba és annak elfoglalásával casus bellit csinálunk. Annak a titkos szerződésnek egyik pontja épen az volt, hogy ebben az esetben a szövetség ellenünk is irányul. Ha mi akkor, midőn ők ennyire foglalkoztak ezzel a gondolattal s mielőtt még győztek, midőn még félelmetes volt a török haderő, azt mondjuk : »Csalódtok ; mi ezt nem kívánjuk s amennyiben Albánia a kellő határok közt megalakul s amennyiben e kérdésre nézve egymással meg tudunk egyezni, hajlandók vagyunk lemondani a Szandzsákról«, akkor, azt hiszem, minden érdekünket könnyen s játszva biztosítottuk volna ezen keserű összeütközések nélkül s azzal a nagy különbséggel, hogy az akkor nem keltette volna a gyengeség benyomását, hanem ebből azt látták volna, hogy előre eltökélt politikát hajtunk végre. Ellenben amikor látták azt, hogy mi csak akkor mondunk le a Szandzsákról, midőn ők már győztek, természetesen kifejlődött az a benyomásuk, hogy bennünket a félelem vezetett. Ez pedig a legrosszabb benyomás volt, mert a Keleten minden elfogadható, csak annak a benyomásnak a keletkezése nem, hogy nem vagyunk elhatározva érdekeinkért hatalmunk egész súlyával és erejével fellépni, mert abban a perczben, midőn ott ez a benyomás kerekedik felül, ott csupán ellenségünk lesz, de barátunk egv sem. A Keleten csak az erő imponál; (Úgy van! Úgy van!) csak az az elhatározottság, hogy nagy érdekeinkért koczkára vetjük mindenünket. A válság későbbi stádiumában abban foglaltam össze kritikámat, hogy a t. külügyminister ur
