A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1914 - hiteles kiadás (Bécs, 1914)

A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója

katonai kérdéseket, amelyek elsősorban nem érintik döntő sulylyal a védképességet. Ezt közbe kell szúrnom, mert minden olyan kérdés, amely elsősorban döntő súlyú és elhatározó a véd képességre nézve, az absolut állami szükségletet képez. (Igaz! Úgy van!) Erre vagy meg kell találnunk a fedezetet, vagy államunk nem életképes. De bogy ha nem ilyen dologról van szó, hanem olyan dolgokról, amelyek a jövő fejlődés szempontjából nagyon kívána­tosak, dolgokról, amelyekhez humanistikus és socialis szempontból bár a legnagyobb örömmel járulnánk hozzá, de amelyeknek teljesítésére ma az anyagi eszközök rendelkezésünkre nem álla­nak : ezekre nézve teljesítenünk kell azt a fáj­dalmas kötelességünket, hogy ezektől egyelőre legalább megtagadjuk az állami támogatást. (Helyeslés.) Ez az elvi álláspont mindazokra a kérdésekre nézve, amelyek most is az előkészítő tárgyalás stádiumában vannak a hadügyminister ur és a magyar kormány között. Egészen el­tekintve attól, — mert végelemzésében ez nem döntő súlyú dolog — hogy a személyes baráti viszony a magyar kormány tagjai és a hadügy­minister ur között ma olyan, hogy itt valamely személyes contlictusra következtetni, már ezen oknál fogva is, teljesen tárgytalan és nevetséges. De ha ez nem is volna meg, ez nem köny- nyitené meg azon nehézségek áthidalását. Ha van felelősségérzet a hadügyminister urban, aminthogy az meg is van és ha van bennünk, a kormány tagjaiban is, ahogy meg is van, meg kell találni azt a helyes álláspontot, amelylyel solidarisan vállalhatjuk a felelősséget ezen szol­gálati ág szükségleteinek a kielégítésénél, a katonai reformok terén. Természetes, hogy mig ezt meg nem találjuk, amíg teljesen kész dol­gokkal ide nem jöhetünk, amelyekért solidarisan vállalni tudjuk a felelősséget, addig épen olyan hiba volna, hogyha én ezen dolgok tekinteté­ben nyilatkoznám, mint ahogy hiba volna az, ha ezt a t hadügyminister ur tenné. És épen azért magunkat ilyen nyilatkozatok megtételébe az ellenzéki szempontból teljesen jogosult kiván- csiskodás és ugratás által belevitetni nem fog­juk. (Helyeslés.) Most még csak egy igen fontos, de egészen különálló kérdést akarok emliteni, amelyik ismételten szóba hozatott. (Halljuk! Halljuk!) Ez a monarchia keleti, t. i. Románia felé eső határának, , elsősorban Erdély határának a meg­erősítése. Én erre nézve semmiféle irányban nyilatkozatot tenni most nem óhajtok. E tekin­tetben semminemű terv vagy megállapodás nin­csen, de meg kell jegyeznem, hogy ez egy olyan kérdés, amelyet teljes objectiv alapon kell el­bírálni és ezért csakis annak jelzésére haszná­lom fel nyilatkozattételemnél az alkalmat, hogy azzal, amit — ha jól emlékszem — Apponyi Albert t. bizottsági tag ur hozott fel, vele tel­jesen egyetértek, t i hogy abban, hogyha bár­mikor megerősítenék is keleti határainkat, (Hall­juk! Halljuk!) nem szabad provocatiót, nem szabad agressiv szándékot látni, mert az ilyen kérdéseket nem a momentan politikai helyzet vonatkozásai szerint, hanem az illető állam, vagy az illető nagyhatalom állandó geographiai helyzete és igényei szerint kell megítélni. (He­lyeslés.) Csak örömmel constatálom azt, hogy a t bizottsági tag úrral e tekintetben teljesen egyetérthetek. (Helyeslés.) Ezek után mellőzve az egyéb kisebb kér­déseket, inéltóztassék megengedni, hogy kiterjesz­kedjem arra a kérdésre is, amely nemcsak inter- pellatiók, hanem most már felszólalások alakjában is szóba hozatott ; t. i a katonai becsületbiróság kérdésére (Halljuk! Halljuk!). Nagyon természetes — talán ezt nem is kell mondanom — hogy nem fogok abba a durva hibába esni, hogy itt bármely vonatkozásba hozzam ezt az ügyet a közel múltban lefolyt konkrét eseményekkel. Azt hiszem, hogy miután ezek a kérdések szabályszerű elintézésben része­sültek, ezeket más térre is átvinni Ízléstelenség volna. ízléstelenség — és itt teljesen egyetértek Vázsonyi Vilmos t. bizottsági tag úrral — főleg itt szóba hozni, kétszeres Ízléstelenség volna pedig, hogy ezt magam részéről megtegyem. Másrészről nem követem egyik t. bizottsági tag urnák az eljárását sem, hogy itt dissertatiókba menjek bele a lovagias eljárásnak eszmeköre, hogy úgy fejezzem ki magamat, intézménye tekintetébe. Mint minden emberi intézménynek tagad­hatatlanul vannak árnyoldalai ennek is, de mai gyarló társadalmi helyzetünkben ennek az intéz­ménynek az árnyoldalai még mindig sokkal kisebbek, mint annak előnyei. Ez az intézmény talán ma szükséges rossznak mondható, de min­denesetre, — hogy úgy fejezzem ki magamat — ma még a művelt társadalomnak egyik önfegyel­mezési eszköze. Én csak bizonyos tévedések ellen kivánok tiltakozni Az én igénytelen nézetem szerint az úgynevezett lovagias gondolkodásmódnak egyik cardinalis alapgondolata az, hogy, aki sért, az adjon elégtételt. Én szerintem az elégtételadás feltétlen kötelezettsége az első, cardinalis szem­pont, amelynél a lovagias felfogás kezdődik. Az azután, amint Vázsonyi képviselő ur igyekezett beállítani a dolgot, mintha mindenkinek, aki bárki mást megsértett, a rajta esett sérelmet lovagias tornajáték utján kellene megtorolnia, azt hiszem, egyáltalán nem tartozik hozzá az úgynevezett lovagias felfogáshoz. Nem tartozik először is azért, mert a sér­tések megtorlásának kérdésénél mindig van bi­zonyos tere a személyes mérlegelésnek, másod­szor azért, mert a sértésért való megtorlás na­gyon sokszor veheti fel, nem a lovagias torna­játék, hanem a bírói elégtétel formáját is, amint ez épen katonai becsületügyi kérdésekben na­gyon sokszor megtörténik. Azt az ódiumot te­hát egyáltalán nem lehet ráháritani erre a mai,

Next

/
Oldalképek
Tartalom