A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1914 - hiteles kiadás (Bécs, 1914)

A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója

III. ÜLÉS.

36

ügyi politikánknak pénzügyi és hadügyi szempontból való organikus hibája, hogy túlságosan nagy kereteket csinálunk és azután az ezek betöltéséhez szükséges összegeknél akarunk takarékoskodni, ami lehetetlenség. Már a keretek megállapításánál gondoljuk végig, hogy a lehetőleg tökéletesebb kitöltésük mibe kerül és ott menjünk csak odáig, amennyit tisztességgel ki tudunk tölteni. így sokkal jobb, sokkal hatályosabb védelmünk lesz, mint ha papíron van, nem tudom, hány százezer emberünkkel több, de azt sem tiszti, sem altiszti anyaggal, sem tüzérséggel, sem egyéb hadi felszereléssel nem tudjuk ellátni, úgy, hogy valahányszor valami bonyodalom támad, hol 300, hol 400 milliós rendkívüli hitelekkel állunk szemben, amelyeknek tulajdonképen rendezett állapotok mellett nem volna szabad előfordulniok.

Már most áttérek annak a kérdésnek a taglalására, minő ellenértékek azok, aiáelyeket ezen nagy katonai erőfeszítésekért nyerünk. A hadsereg, a véderő a nemzetnek, amelynek köreiből kikerül, kétféle ellenértéket nyújt : az egyiket háborúban, a másikat békében. Háborúban — ezt nem is szükséges fejtegetni — azt az ellenértéket nyújtja, hogy a nemzet érdekeit minden külső támadás ellen megvédi, sőt, mintegy anticipando, már a katonai készenlét sokszor a béke fentartásának egyik eszköze, hátvédet szolgáltatván annak a külpolitikának, amely az ország érdekeinek megvédésére van hivatva. A dolog ezen oldaláról nem akarok szólni. Teljesen bízom abban, hogy az olyan szervezeti hiányok mellett is, amelyek épen abból erednek, bogy a kereteket tulnagyságuk miatt még nem töltöttük be és vagy nem egyhamar, vagy csak rettenetes áldozatok árán leszünk képesek betölteni, a hadsereg tagjainak kiválósága, kötelességtudása és katonai erényei minden körülmények közt meg fogják állani a helyüket. Felteszem tehát, hogy a nemzet ezen a téren, a háborúban, meg fogja nyerni azt az ellenértéket, amelyért a nagy áldozatokat hoztuk. De egyet meg kell említenem, a mi megint arra mutat és arra vezetendő vissza, hogy a közös intézmények során végig, mindig és mindenütt, Magyarország nem részesül fair elbánásban.

Cborin Ferencz t. barátom megpendítette Erdély megvédésének az eszméjét. Nem tudtam hamarjában összeállítani — mert hiszen az idő, amely nekem készülésre engedtetett, csakugyan rövid volt ennek az óriási anyagnak az áttanulmányozására — nem tudtam hamarjában összeállítani, hogy 1867 óta milyen óriási összegeket költöttünk határerőditésekre. Hanem hogy sok száz milliót tesz ki, hogy a milliárdot legalább is megközelíti, l a túl, nem haladja, azt bízvást megállapíthatjuk És mindezekből az óriási összegekből Erdélynek és egyáltalában hazánk délkeleti vonalainak védelmére soha egy fillér nem jutott. Miért? Hivatkoznak azoknak a mi délkeleti szomszédainknak érzékenységére, hivatkoznak a politikai jóviszonyra, amelyben különösen azoknak egyikéhez, a leghatalmasabbhoz, Romániához állunk. Kérem, az a tegnap itt elhangzott interpellatio igen élénk világot vet annak a jó viszonynak precarius voltára. Mikor azt látjuk, hogy a társadalom szine-java, hogy a bukaresti Berzeviczyek és Heinrich Gusztávok, tüntetnek egy magyar állampolgár ellen csak azért, mert nem követ destructiv politikát ebben az országban, mikor arról bizonyára nem beszélnének kicsinylőleg Németországban, ha egy német tudós ide jönne és ott az akadémikusok úgy insultálnák őt, amint Mangrával történt Bukarestben, mondom, ha Romániában a társadalom szine-java ilyen felfogást mutat, akkor legalább is nem lehet az ezen államhoz való viszonyunkat olyan sziklaszilárd alapra fektetettnek gondolni, hogy minden óvatossági intézkedés vele szemben szükségtelen.

Az ő érzékenységére vagyunk tekintettel, — mondják. Azt hiszem, Olaszország is érdemelne egy kis tekintetet; Olaszország nekünk régebb idő óta szövetségesünk, sőt a szövetség mindig intimebb lesz, mégis az erődítések az olasz határon mindig erősebbek lesznek. Én ezt nem kifogásolom. Végre is a szövetségi viszonyok a külpolitikának ideig-óráig fennálló s változás alá eső alakulatai, a biztonságról való gondoskodásnak pedig ezen alakulatoktól függetlenül kell történnie, számítva minden eshetőségre.

Valóban, Erdély megerősítésének ez az elhanyagolása és visszautasítása nagyon emlékeztet a mohácsi vészt követő ama időkre, midőn az uralkodóháznak elég volt az, hogy legyen Magyarországból neki egy stráfja, amely az ő örökös tartományait megvédi a törököktől, egyébként pedig nem törődött azzal, hogy Magyarország területén mi történik. Nem mondom, hogy ma is igy van, absurditás volna ilyen gondolkodást tulajdonítani valakinek, de a jelenségek hasonlítanak azokhoz és mutatják azt, hogy mindenre telik a közös költségvetésből, csak akkor, amikor Magyarország valamely specialis érdekéről van szó, csak akkor, amikor demonstrálni kellene arra felé is azt a hires mondást, amelylyel egy volt hadügyminister meg akarta nyerni a delegatio szivét, hogy »Ne bántsd a magyart«, csak akkor nincs pénz. A fairség hiánya tehát az egész vonalon katonai tekintetben. így állunk.

Ettől eltekintve azonban, mondom, bízom abban, hogy háború esetén megvédetünk. Csakhogy egy hadsereg sokat jelent egy nemzet életében a béke idején is. Annak a nevelésnek, amelyet úgy lehet nevezni, hogy állampolgári nevelés, az állampolgári tudat kifejtésének a szerényebb intelligentiáju honpolgárban is : főiskolája a hadsereg, érzelmi szempontból pedig a nemzeti önérzetnek legmagasabb kicsucso- sodása.

Cborin Ferencz t. barátom azon tűnődik, honnan van az a jelenség, hogy mig más orszá-