A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1911-1912 - hiteles kiadás (Bécs, 1912)

A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója

36

II. ÜLÉS.

Németországot egy kissé hathatósabb modor, részesítette volna támogatásában, noha azt mondta is a küliigyminister ur tegnap, hogy Németország maga kívánta elintézni ügyét Francziaországgal, a mi helyes álláspont, hogyha két állam egymaga áll egymással szemben. De midőn látjuk és tudjuk, hogy támaszul, a mint ezt különben legutóbb a Berlinben és Londonban elhangzott államférfim nyilatkozatok is teljesen megvilágították, Franczia- ország mellett a leghathatosabb módón ott állott Angolország, a háttérben pedig Oroszország, azt hiszem, hogy ekkor akár hívták, akár nem, nekünk egy kissé melegebben kellett volna éreztetni Németországgal a szövetségi barátságot már csak viszonzásul az annexio eseményeire való tekintettel is.

Sajnálom, de én hibáztatom a küliigyminister urat azért, mert ez nem történt és annál inkább, mert igen geniális a sajtóactio kezelésében. Ezért különösen csodálkoztam azon, hogy a marokkói mozgalmakkal kapcsolatban a küliigy- ministeri sajtót sehol sem láttuk actióba lépni és sehol sem láttuk azt a szövetségi barátságot, a melyre én oly nagy súlyt helyezek.

A mi pedig Olaszországot illeti, azt hiszem nincs és nem is lehet nemzet a világon, a mely nagyobb szeretettel és nagyobb sympathiával viseltetnék Olaszország iránt, mint épen Magyar- ország. Természetes tehát, hogy nincsen semmi közöttünk, a mi minket egymástól elválaszthatna és a mi minket egymással szembehelyezhetne. Csakis egy érzelem van közöttünk és ez a múltak emléke, a szabadság iránti közös és egyetértő lelkesedés. A midőn azonban ezt különösen kiemelem, kénytelen vagyok hangsúlyozni, hogy akkor, a midőn itt méltóztatnak a legautentikusabb helyről a hármasszövetséget és igy az olasz szövetséget is különösen hangsúlyozni, elvárhatjuk, hogy tisztán lássuk, hogy az olasz szövetségesre számit- hatunk-e nehéz és kritikus pillanatban úgy, a mint számíthatunk a német szövetségesre. Méltóztas- sanak azonban csak egyszer is szövetséges társainkkal fennálló határainkat megnézni. Sajnos, Magyar- ország nem önálló állam és mi közösségben élünk Ausztriával, minélfogva külügyi vonatkozásokban az osztrák határokon történteket ép úgy figyelemmel kell kisérnünk, mint a magunk határán történő eseményeket, mert az együttes és kölcsönös vedelem kötelezettsége alapján ott ép úgy vagyunk érdekelve, mint itthon.

Engedelmet kérek, de ha végigtekintünk két szövetséges társunk határain, akkor azt látjuk, hogy az egész német határnak mindkét oldalán, itt is és túl is a katonai fegyverkezés szempontjából olyan viszonyok állanak fenn, hogy ott alig vannak garnisonok, hogy erődöket nem látunk a határok mentén és hogy semmi jele nem tapasztalható annak, mintha akár az egyik, akár a másik arra gondolna, hogy a belátható jövőben szembekerülnek egymással.

Ez felel meg nézetem szerint az igazi szövetséges viszonynak.

Végtelen sajnálatomra azonban, daczára annak, hogy Olaszország iránt oly mély tisztelettel és szeretettel viseltetem, meg kell állapitanom azt, a mit az urak jobban tudnak, hogy Ausztria déli határain olyanok az állapotok, hogy a vágányok egész sorozata visz fel a tiroli határ felé Olaszország belsejéből, a miről tudjuk, hogy stratégiai jelentősége van. Meg nem czáfolt hírek szerint ennek a határnak túlsó részén igen erősen van a hadsorban álló katonaság összevonva és hogy erős várak védik az olasz határt Tirollal szemben.

Én ezt az állapotot a szövetségi viszonynyal összeférőnek nem tudom tartani, mert vagy-vagy. Ha számíthatunk egymásra, akkor kell, hogy számítsunk is egymásra, mint szövetséges társakra és ekkor eliminálnunk kell azt a gondolatot, mintha egymással háborút akarnánk viselni, minélfogva kölcsönösen elvárhatjuk, hogy határaink mentén ilyen erős fegyverkezések ne történjenek. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor megtakarítva a költségeket máshol, mi is kénytelenek vagyunk határainkat oly mértékben megerősíteni, mint odaát, hogy az egyensúly helyreálljon.

Egy másik momentum, a melyre Nagy Ferencz t. barátom is utalt már, az albán kérdés. Tudjuk, hogy Olaszországnak, megengedem, hogy a hivatalos Olaszországnak nem, nagy a törekvése és^ ambitióra Albániára és hogy mit jelent reánk nézve az, hogy ha az Adriának ezen a részén — a mint Nagy Ferencz bizottsági tag ur említette is — quasi egy olasz mare clausum alakulna : erre nézve utalok arra, hogy ez egy oly problema, a mely szövetségi viszonyunk állandósítását és megerősítését állandóan akadályozni alkalmas. Tisztába kell tehát jönnie Olaszországnak is és tisztába kell jönnünk nekünk is azzal, hogy jó szövetségesként nem akarjuk nemcsak egymás területi, hanem egymás érdeksphaeráit sem érinteni.

És — at last not least — itt van a tripoliszi hadjárat. Azt mondják az urak és én elhiszem, hogy nem tudtak róla, hogy mindenkit meglepett, hogy az Olaszországnak önálló actiója volt. A szövetségi viszonyból kifolyólag azonban a jövőben elvárhat- nók, hogy ha egyik vagv másik szövetségesünk ilyen merész lépésre határozza el magát, arról előzetesen szerezzenek tudomást azok, a kiket illet és hogy a küliigyminister ur előzetesen érvényesíthesse azokat az aggályokat, a melyeket most utólag — igen helyesen — kifejtett. Mert én teljesen helyeslem a küliigyminister urnák azt a felfogását, hogy ha a tripoliszi expeditio tovább tart, igenis, a háború veszélyét rejti méhében s egy szövetséges társtól azt is elvárhatjuk, hogy ezen háborús veszedelmeknek elejét veendő, hallgatni fog azon tanácsokra, a melyeket a külügyminister ur tegnapi beszédében adott. Itt nekünk különös sulylval kell kiemelnünk azt is, hogy ha szövetségben és barátságban élünk is Olaszországgal, különösen mi, a magyar nemzet, de az egész osztrák-magyar monarchia is, simpathiával viseltetünk Törökország iránt, örömmel látjuk, hogy évszázadok tespedé-