A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
XXIII. ÜLÉS. 221 az ő hivatását, hogy lia ismeri a vezetésére bizott elemeknek gondolkozásmódját, egybeforr annak érzelmi világával, mert másként a hadseregben sem fogja tudni hivatása körét helyesen betölteni. Épen azért azt óhajtanám, hogy az alsóbb fokú katonai intézeteknek aprődon- ként való felhagyása mellett a tisztképzést helyezzük át az akadémiákra. Ha nem elég azoknak a száma, szaporítsuk ezeket az intézeteket. hogyha pedig kell, hogy a tisztikar gyermekei részére bizonyos segítséget nyújtsunk, oldjuk meg ezt stipendiumok adásával és inter- natusok létesítésével, a melyekkel mind a két czélt bizonyára nagy mértékben elősegíthetjük. Hivatkozás történt arra. és ebben sok igazságot látok, hogy a tisztikar magyar elemét egy kissé nagyobb mértékben kellene szaporítani a hadseregben és ez igazán fontos czélja volna a mi működésünknek. Sajnos azonban, ez irányban a haladás rendkívül lassú. Azzal is vigasztalnak bennünket, hogy nagyobb előrehaladás ezen a téren szintén nem igen várható, mert a tisztikar statusa kellő számú tiszttel el van látva, hosszú időn keresztül tehát csak igen kevés változás lesz várható. De ez nem uj keletű. t. országos bizottság, hogy a M agyarországon toborzott ezredek és csapatok magyar tisztekkel látassanak el. Ez egy évszázados követelés Magyarországon. Évszázadok óta függőben van az a kérdés, hogy a magyarországi seregek és csapatok magyar tisztekkel legyenek ellátva és még sem bírtuk e kérdést évszázadok óta törekvéseinknek megfelelőleg megoldani. Azt hiszsziik ugyebár, hogy most talán egészségesebb változás fog bekövetkezni ; de ennek illuzórius voltáról is meggyőződünk, ha egy kis pillantást vetünk a számokra, hogyan képződik a tisztikarnak ez a jövő nemzedéke. Itt vannak a számok, ezek kétségtelenül mutatják és igazolják. hogy a hadapródiskolái növendékek között milyen százalékkal szerepel a magyar honosság. Ezek a számok tanúságot szolgáltatnak erről. Az összes növendékek száma a hadapródiskolákban 4359, ebből magyar honos 1718. Itt még semmi tanúság nincs, bár ez az arány sem megfelelő. De nézzük, mi következik utána, milyen magyar honosok ezek ? Olyanok, a kiknek mintegy 50° o-a, fele magyarul nem tud ! Tehát oly állam honosai gyanánt veszszük fel a hadapródiskola ezen növendékeit, a mely államnak nyelvét nem ismerik. De hát honnan vannak ezek véve? A tisztikar gyermekeiből, a mely tisztek magyar honosságot szereztek, vagy magyar honosságuk már volt, de az állam nyelvének elsajátításáig nem jutottak el, és családjukban sem tudják ezt elsajátítani. Vagy szerezzük őket olyan vidékekről, a hol az intelligentia Magyarországon odáig nem fejlődik, hogy az államnak a nyelvét elsajátíthassák. Hiszen az a hadapródiskolái növendék, a mig odament, nemcsak a családban tanult, az nyilvános iskolában járt, | J tehát olyan szülői és más körben növekszik fel. a hol az állam nyelvét nem bírja elsajátítani. Mindenesetre nagyon vigasztalan reánk nezve, hogy az 1718 magyar honos növendék közül csak 918 bírja a magyar nyelvet. Ez teljesen vigasztalan helyzet. Még vigasztalanabb azonban, ha az egymásutáni éveket veszszük. 1908-ban magyar anyanyelvű a növendékek 25u o-ka, 1909-ben már csak 23” o, a folyó évben, jobban mono a 1910-ben már 21° 0-ra ment le Tehát nem előrehaladást teszünk oly irányban, hogy toborozzuk a gyermekeket ez a selectió kérdése - azok közül, a kik magukkal hozzák a magyar állam nyelvének ismeretét, hanem hátramegyünk. Nem mondom, hogy zárjuk ki a más nyelvű ifjúságot, nem is akarja kizárni senki sem, de ha mennek is azon román, vagy tót vidékekre, lehetetlenség, hogy annál a román intelligens ifjúnál, az iskolákban járva, az állam nyelvének elsajátítása hiányozzék. Tehát nem ezen vidékeken vagy nemzetiségek közt való toborzás folytán, hanem más alakulatok miatt áll ez a helyzet elő. Nagymérvű, mindenesetre nagyobbmérvű a horvát succrescentia, mint a hogy jogosult. Nem volna szabad egy tizedrésznél nagyobbnak lenni, mert az állami népesség ezen arányai vannak meg. Ezektől nem is követeljük meg a magyar nyelv ismeretét, habár magyar állampolgárok, bár attól az intelligens embertől, a ki a magyar hadseregben szdigál, joggal megkövetelhetnők, hogy az állam nyelvét bírja. De tekintsünk el ettől egészen. Azonban a többi résztől eltekintve is, gondolom, nem helyes olyan succrescentiát növelni önmagunknak az állam saját költségén, a melynél újabb és újabb költségeket kell befektetni az állam nyelvének elsajátítása czéljábói. Mi borzasztó nagy súlyt helyeztünk arra, hogy drága kincstári alapítványokat csináljunk, hogy majd ezekkel a lethargiában szenvedő magyar nemesi elemeket fel fogjuk rázni, beviszszük oda ezt az elemet, elárasztjuk a tisztikart vele, s majd egyszer azon veszszük észre magunkat, hogy hadseregünkben magyar tiszti létszámmal el leszünk látva. Ez is teljesen illusorius. Mél- tóztassék egy kis nyíláson bepillantani, hogyan megy ezeknek a helyeknek kiosztása. A kincstári helyek, a melyeket a kormány fizet, 335 pályázóból 88 7°/o-ban katonatiszteknek és katonai hivatalnokoknak a gyermekeivel töltetnek be. Itt ismét nem az a kérdés, mintha mi nem néznénk szívesen, hogy egy bizonyos mértékben a tisztikar gyermekei megtalálják a maguk existentiáját ; csuk azt nem helyeseljük, hogy az a nagymérvű anyagi áldozat lefoglaltassék teljesen eîdien az országban a katonatisztek számára, s keletkezzék itt egy katonatiszti kar, egy kaszt, mely önmagának él, a mely magamagát tovább fejleszti, tovább táplálja, éleszti és életben tartja. Mert ez nem volt czélunk. Hiszen mi nem azért tettük ezeket a nagj ala- I pitványokat, hogy ezek kamataiból kizárólag a
