A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)

A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója

III. ÜLÉS.

31

sere, művelt tisztikar képzésére és a legénységi állománynak harczszerű kiképzésére kell fordítani.

A tisztikar szempontjából is igények támaszthatók a mai hadszervezettel szemben. Az nem helyes, hogy oly tisztikart neveljünk, mely a mostani igények szerint kellő előképzettséggel nem bir. Az a hadapródkiképzés, midőn a kicsiny katonagyermekeket beviszik az intézetekbe, mielőtt kellő előképzettségük volna és nem viszik őket az egyetemes műveltség azon fokozatain keresztül, a melyekre az egész társadalom alapitva van, ma már nem az a módja a tisztképzésnek, a melyet helyeselni lehetne. Nekünk nagyobb igényeket kell ma már hadseregünk tisztikarával szemben támasztani. De ez esetben nem mehetünk odáig, hogy a tisztek létszámát oly magas fokra emeljük, a milyen egész Európában nincsen. Inkább kisebb, de megelégedett tisztikarunk legyen, a mely akadémiai műveltséggel és szakismeretekkel bírjon és a háború idejében a kereteket a társadalomban lévő kellő műveltségű tartalékos tisztek kiképzése által kell pótolni. Ebben az irányban az ország anyagi megterhelését kevesbíteni kell, mert a nagy létszámú tisztikarnak fegyverbentartása ép úgy emészti az ország anyagi erejét, mint a nagy hadseregnek béke idejében való fegyverbentartása, mely szintén oktalan túlköltekezést idéz elő.

A tisztikarra vonatkozólag még egy megjegyzésre szorítkozom és ez az, hogy lehetetlenség ma már a tiszti hivatást úgy fogni fel, mint a régebbi időben. Az többé nem egy olyan úri mulatság és foglalkozás, a minőnek a régebbi időben tekintették. A legénység kiképzése, a tiszt másnemű teendőinek szorgos ellátása, nehéz feladatokat fűz a tisztikar hivatásához. Nekünk megelégedett anyagi helyzetet, tisztes ellátást nyújtani elsőrendű kötelességünk, a tisztekkel szemben, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az elégedetlenséget nem csak ez szüli, hanem szüli az a bánásmód is, hogy helytelen szervezet folytán egy egészen megfelelő életpálya kettétöretik minden indok nélkül, mert nincs olyan szervezet beállítva, hogy az előmenetel minden érdemes tiszt részére nyitva állana. Állandóan azon rettegés előtt áll az érettebb korban levő 45—50 éves tiszt, hogy nem képes felettes tiszttársainak tetszését megnyerni s ennek következtében ő reá kerül a kiselejtezés sora. Ez okozza az illető nyugtalanságát, az önbizalom elvesztését az egész tisztikarban, mert a későbbi korban, midőn érett felfogással látja a tiszt a viszonyokat, retteg attól a gondolattól, vájjon meg fogja-e ütni azt a mértéket, a mely a magasabb statusba való átlépéshez kívántatik, vagy pedig arra a rostára kerül, mely a magasabb állásokba való átlépésnél alkalmaztatik. Ezért általános nyugtalanság keletkezik abban a tisztikarban, a melyben épen ellenkezőleg a megnyugvást, a hivatáshoz való őszinte, igaz ragaszkodást és a lelkesültséget kell bevinni.

Ezek voltak azok, a melyeket anyagi szempontból voltam bátor előrebocsátani, most méltóz- tassanak megengedni, hogy nehány másnemű

következtetést is levonhassak. Az egyik az, hogy a hadügyi szervezet modern reformja megakadt azon oknál fogva, mert államjogi nehézségek támasztattak a múltban a hadvezetőséggel szemben. Nem akarok ezen kérdés hosszabb fejtegetésébe most belebocsátkozni, de méltóztassanak nekem elhinni, hogy a ki a mai világban a hadsereget az állammal szembehelyezi, a ki azt akarja, hogy az ne legyen teljes mértékben congruens az illető állam egész létével, az magának a hadseregnek az érdekeit ismeri félre. (Igaz! Úgy van!) A hadsereget azzal az állammal szembehelyezni, a melytől áldozatkészséget kívánunk, a melynek gyermekeitől odaadást, lelkesültséget és nagy áldozatokat akarunk elérni ; azt mondani, teljesítsétek a kötelességeteket úgy is mint állam, úgy is mint egyesek, de az államiságnak érvényesüléséről mondjatok le : ez, t. országos bizottság, nem lehet a hadszervezésnek legtökéletesebb és szükség esetén a legjobban működő megoldása.

Az mondatott itt, talán Mezőssy Béla t. barátom felszólalásával vonatkozásban, hogy Magyar- országnak a katonai engedményekre a magyari- zálás szempontjából volna szüksége. Csakhogy arra nézve van nekünk egy fényes bizonyságtételünk, hogy Magyarország nem használja fel állami intézményeit soha erre a czélra. Ott van ezer éves múltúnk. Együtt éltünk az ország nemzetiségi lakosságával századokon keresztül és soha egyetlen egynek nyelvét, faji jellegét, vallását el nem vettük. Mi nem azt kívánjuk, hogy a katonai szervezet is a magyarságot erősítse, mert ezt el lehet érni az által, a mire Solymossy b. t. bizottsági tag ur rámutatott, hogy a midőn az ifjú belép a hadi szervezetbe, a hol a legénységnek igen nagy száma, sokszor egy kilenczedrésze, másutt egy ötödrésze magyar, ott megtanulja az államnak nyelvét, de nem azért, hogy a vezényleti szóban, vagy a tisztikar felfogásában erre támaszt nyerne, hanem azért, mert legénypajtásaitól két-három éven keresztül az érintkezés folytán az állam nyelvét elsajátítja. Az állam nyelvének elsajátítása tehát igy elérhető ez utón is és nem szükséges, hogy mi a magyarizálást a hadseregbe belevigyük mesterséges eszközökkel, hanem igenis szükség van arra, hogy annak az ifjúnak a lelkében azokat a fogalmakat megerősítsük, a melyeket az élet folyamában már bele neveltünk.

Mert a midőn a nemzetiségi ifjú megtanulja az iskolában, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, szóval minden intézményben, a mely- lyel körül van véve, hogy itt van egy magyar állam, hogy ennek az államnak intézményét és jövőjét tisztelni kell, akkor azután bele jön egy hadseregbe, a hol mindenről van szó, csak magyar államról nem, a hol sem az állam nyelvét nem hallja, sem jelvényeit sem érzelmeit tiszteletben tartva nem látja, ekkor a neveléssel jön összeütközésbe mindaz a mit a hadseregben lát. Épen ez az, a mit mi a hadseregtől kívánunk, attól a hadseregtől a melyre áldozunk, hogy abban ne egy izgató tényezővel találkozzék az, a ki abba belép, egy izgató tényezó-