A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1906 - hiteles kiadás (Bécs, 1906)

A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója

nem képzelem azt, hogy ha egyszer az a hely­zet egy országban, hogy valamely pártnak a programmját egész terjedelemben egyszerre nem lehet keresztülvinni, ebből az következik, hogy mi akár lelépjünk a mai rendszer támogatásá­ról, mint arra minket tegnap engageiroztak, (Igaz ! Úgy van!) akár pedig valamely irány­ban magunkat eltérittessük attól az állásponttól, a melyet mi eddig vallottunk. (Igaz! Úgy van!) Mert ez az eredő erő, a melyről az imént szólni bátor voltam, e két nagy erőből létesül. Az egyik erő kétségkívül az, hogy harmincz esztendőn keresztül, mondjuk nagy általánosság­ban, sobsem voltak a67-esek elegendők arra, hogy mindazok az elvek, a melyek az 1867-iki ki­egyezésben bentfoglaltatnak, az életbe a pari­tas szerint valósággal átültettessenek. Ezzel szemben a függetlenségi párt nem vevén részt a hatalmi kormányzásban, eszméivel teljesen ideális téren maradt. A mikor tehát e kétféle erő tulajdonképen egy czélra valamely irányban egyesült, az a közös czél a jelen számára tulaj­donképen függetlenségi felfogásban ép úgy mint a 67-iki felfogásból csak az lehet, hogy legalább addig is, mig a mi elveinket mint egy függetlenségi eszményt meg tudjuk valósítani, dolgozzunk kéz a kézben a paritas keresztül­vitelére; (Helyeslés.) abban a tekintetben, hogy legalább a 67-iki kiegyezésből küszöböl tessék ki mindaz a helytelen értelmezés, a mely idő foly­tán ahhoz hozzátapadt nem kellő erélyes keze­lés következtében. Hogy egy dogmaticus térről vett hasonlat­tal éljek, én a coalitiót oly szentháromsághoz hasonlítom, a mely egy, de mégis bárom. Egy a külső megnyilvánulásban Ausztriával szemben, hol az egész haza ügyéről van szó, de mind a három párt fentartotta összes elveit és én részem­ről kifogásolok minden oly törekvést, a mely a haza ily előhaladásának gáncsot akar vetni. Ezek előrebocsátása mellett méltóztassék megengedni, hogy azon meggyőződésemnek adjak kifejezést, hogy még ezen coalition belül is nemcsak a nemzetnek, hanem egyúttal a trón­nak is feltétlen érdeke az, hogy a politikának hasisa minden tekintetben a függetlenségi pártra helyeztessék át. (Úgy van !) Indokolom pedig ezt a nézetemet ezen illustris testület­nek megfelelően nemcsak pusztán egynéhány közhelylyel, hanem méltóztassanak megengedni, hogy ezen tételem bizonyítására bizonyos fejte­getésekbe bocsátkozzam. (Halljuk!) Mikor 1867-ben megcsinálták az u. n. kiegyezést, — ezek históriai tények, melyeket elvitatni nem lehet — a társadalom, mondjuk a felsőbb elem meglehetősen acceptálta ezt a kiegyezést, ellen­en az is históriai tény, melyet letagadni nem lehet, hogy a nép széles rétegeiben a 67-es ki- eg}ezés sem 1867-ben, sem pedig azóta soha gyökeret nem tudott verni. (Igaz!) Nem kell másra hivatkoznom, mint Apponyi grófnak úgy­szólván csodaszerü egyéniségére. Hiszen ő év­tizedeken át a 67es kiegyezésnek próbálta megadni a nemzeti tartalmat. Lángszónoklatai­val, a hol csak hallották, csodálatot, bámulatot keltett, és ha vissza méltóztatnak gondolni, az ő mai sikereit 67-es positiójának sikereivel még csak összehasonlítani sem lehet. Pedig Apponyi nem volt önző ember, ki közgazdaságost evékenységével saját maga vagy pártállása iránt ellenszenvet kelthetett volna. O volt maga az intact caracter, ragyogó vezér­csillag volt akkor is és mégis a nép széles réte­geiben nem volt képes gyökeret verni a politi­kája. A felsőbb társadalmi elemek, mondjuk más szóval, az úri osztály, egyedül a trónnak ma már nem elegendő támaszai. A mai század­ban, a tömegerő érvényesülésének idejében lehe­tetlenség az, hogy a felsőbb társadalmi elemek, egy pár százezerből álló rész vállalkozzék a trónnak, a fennálló rend megszentelt korlátai­nak védelmére, ha egyúttal nem áll rendelkezé­sére egy oly tömegerő, mely a maga politikáját, a maga ambitióját, a maga felfogását egyúttal a nép millióival is meg tudja kedveltetni. Mikor 1867-től kezdve mostanáig azt lát­juk, hogy a 67-es kiegyezés nem volt képes ele­gendőképen gyökeret verni a nemzetben, mikor a választási pénzek milliói kellettek, hogy itt- ott egyes kerületekben le lehessen verni a füg­getlenségi zászlót, teljesen haszontalan dolog itt, ez illustris testületben arról vitatkozni, bogy melyik a jobb, a 48 vagy a 67. Egyszerűen az a jó, a melyiknek rendelkezésére áll egy mil­liónyi tömegerő, melyre uralmát alapíthatja. Ha nem áll valamely politikus rendelkezé­sére egy ilyen democraticus tömegerő, akkor hiába van százszorosán igaza, hiába mondja a zöld asztal mellett, hogy az ő politikája oko­sabb, annak a politikának még sincs jövendője, nincs reménysége. Különösen áll ez ma, mikor világszerte a milliók társadalma két nagy rész­ből áll. Az egyik a socialdemocratiának mind­inkább előretörő sokasága, a vörös radicalismus, a mely egész tendentiájánál fogva nemcsak kosmopolita, hanem egyúttal trónellenes is. Mi­kor tehát a socialdemocratiának a haladását lépten-nyomon látjuk, akkor teljes lehetetlenség az, hogy egyúttal az a politika, a mely ural­mát a fennálló társadalmi keretek korlátáira alapítja, egyúttal ne válaszszon ki magának olyan tömegerőket, a melyekkel pobtikáját ke­resztül tudja vinni. Nézetem szerint Magyar- országon ma olyan tömegerő, a melyre egy fenn­álló királyhü politikát lehessen alapítani, nem található máshol, mint azokban a kisgazdák, becsületesebb munkások, kisiparosok körében, a melyekről méltóztatnak tudni, hogy Európa szerte a conservativ elemet, a fennálló rendnek a barátait képviselik. Azt kell tehát nézni, hogy ezek az elemek, a melyek a felsőbb vezetésének a hatása alatt

Next

/
Oldalképek
Tartalom