Evangélikus gimnázium, Orosháza, 1943
3 a török uralkodott, itt is, ott is támadtak ilyen kulturális gócpontok, melyek a sajátos magyarnál művelődés, szellemisé,g, hagyományok, a vidéki szegénysorsú tehetségei számára is az emelkedési lehetőség otthofiai voltak. Ma az iskoláztatás megkötöttebb, a szervezet bonyolultabb. Az iskolák már nem annyira egy bizonyos tájnak, mint inkább egy-egy városnak, községnek iskolái. És éppen akkor, mikor annyira kellene a segítség, jóformán teljesen magukra vannak hagyva az iskolák, kevés olyan intézetet lehet látni, amely a régen megmutatkozó felelősség állandóan ható meglétéről adhatna számot. Á tehetségek megmentése szükségességének felismerése még nem hatotta át társadalmiunkat. Olyan méreteket öltött már a közöny, hogy elsősorban a református gimnáziumok nagyarányú segítőmunka megindítását látták szükségesnek, s pusztán a társadalom támogatásából ma is sok szegénysorsú tanuló végzi a gimnáziumot iskoláikban. E kezdeményezések arra vezettek, hogy az állam is most már intézményesen elősegíti néhányszáz tehetséges szegénysorsú falusi tanuló iskoláztatását. Aki igazán ismeri a körülményeket, tudja, ez mind igen kevés, nagy a veszteség, sok a pótolni való. A társadalomnak részben friss erőkre van szüksége. Legnagyobb büszkeségünk sajátos arcú, magyar jellegű kultúránk. A nehezebb viszonyok között élőnek minden fillérrel takarékoskodnia kell, minden értékünket okosan, jól kell felhasználnunk, beépítenünk a magyar életbe. A kiállni nem akarás, a felelősség vállalásának nem mérése, a kisszerüség, a középszerűség sivár uralmát eléggé láttuk. A lényeg helyett a külső, a belső tartalom helyett a mindent takaró üres forma, a nagy tettek helyett a nagy tettek hangoztatása uralkodott. A helyes elv nem az, hogy én haladjak dicsőségben és anyagi szempontból, a köz maradjon, — vagyis: az egyén halad', a köz marad — hanem az, hogy az egyén építse be a maga munkáját, tehetségét a közösség életébe, elsősorban annak javára, mert az egyén biztonsága, munkájának eredményessége és értéke közösségi jellegű. Mit adott a közösségnek, mennyivel vitte előbbre a közösség javát munkái jával, ebben áll az egyén életének igazi értéke s -értelme. S milyen szomorú dolog volt látni, hogy még azokat is igen kevés kivétellel, kik szegény sorsból, olykor talán gazdagabb pártfogók támogatásával küzdöttek fel magukat, jutottak jövedelmezőbb álláshoz, vagyonhoz, annyira elragadta a csak gazdagodni vágyás, emelkedni akarás sodra, hogy előbbi környezetüket is valósággal megtagadták, s a friss erő minden neki- gyűrkőzésével hasonulni s csak többet szerezni törekedtek, Fjedig azt lehetett volna várni, ezek mégiscsak megértik a szegény diákokat, segítik őket. Nem csoda, ha el lehetett mondani: hova lettek a nehéz idők tehetősebbjeinek, nagyasszonyainak utódai, hova lettek a követők! S a lelkiismeretes tanítók, tanárok, maguk a szomorú szülők tudják, hány nagytehetségű ifjú nem tanult, vagy hagyta abba a IV. osztálynál tanulmányait, holott még az egyetemre való jutásuk útját is egyengetnie kellett volna a társadalomnak. Egészséges társadalomban a társadalomi s nem az állam feladata ez elsősorban. Igen kevesen látják be, kik pedig segíthetnének és helyzetüknél fogva be is kellene látniok, hogy a tehetségek támogatása a nemzet számára a legjobb befektetés, a bőséges kamatokat az egész nemzet élvezi. Részben a szerencse, részben helyzetük, olykor születésükkel megadott körülmények folytán tehetősebbek közül sokan az anyagiak terén
