Vízrajzi Évkönyv 3., 1888 (Budapest, 1890)

Tartalom

66

A TISZÁN ÉS MELLÉKFOLYÓIN VÉGHEZVITT SEBESSÉG-MÉRÉSEKNÉL KÖVETETT ELJÁRÁS RÉSZLETES ISMERTETÉSE.

elfordítani azon irány felé, a melyre az uszóhid elejét terelni -akarjuk és ilyen helyzetben kikötni. — Szeles időben azonban úgy a merőleges irány elérése, mint az uszóhid szilárd állásának biztosítása még más különleges és a szél irányától és erősségétől függő intézkedéseket is kíván.

Legkevesebb bajt okoz a felülről jövő (f) szél; — ez ellen mindössze csak egy körülbelül 200 m.-nyire a szelvény fölött elvetett horgonykötelet kell behozni és azt az uszóhid bakjára szilárdan megkötni, nehogy az úszóhid egész súlya a szelvénykötélre nehezedjék, más intézkedés ezen esetben ritkán szükséges. Alulról jövő (a) szél ellen egy horgonyt kell az uszóhid alatt 20-—25 m. távolságban kivetni és ennek kötelét a ponton alsó J végéhez kötni. Ha a szél épen partoldalt jön (j vagy b szél), akkor az uszóhid elejénél egy kötél a partra, vagy a dereglye elejére adandó, egy másik pedig, hogy az uszóhid el ne fordittas- sék, a faránál lesz szél felől kiadva. Partra vagy a dereglyére kikötött ezen kötelek azonban csak addig használhatók, mig a távolság nem oly nagy, hogy a kötél öble a vízbe ér, ha ez megtörténik, akkor már újabb oldalerők működnek az uszóhid elf ordítására, ilyenkor tehát az oldalkikötéseket már horgonyok segélyével kell eszközölni.

Legkellemetlenebb és leggyakoribb eset azonban, ha ferdén jön a szél, mert ez ellen rendesen négy horgonyt kell kivetni, kettőt az uszóhid elejéről, kettőt pedig annak hátsó végéről. Mind a négy horgonykötélnek ferde irányban (45° alatt) kell állni. Két-két átellenes kötél meghúzása és engedése által, vagy némely esetben a timon segélyével is elérjük a kívánt merőleges állást. Kisebb eltérések ezen fix állástól azonban ilyenkor munkaközben is gyakran előfordulnak; ezeknek elkerülése végett egy embernek mindig a timonnál kell állni, ki az észlelő helyiség ablakán keresztül nézve szemmel tartja a leeresztő vashenger két sodrony- kötelét, ha azok — a timonról nézve— egymással összeesnek, és a padlózat kivágásának közepén haladnak keresztül, akkor a ponton jól áll, ellenkező esetben a timon rúdját kissé el kell fordítani azon irány felé, mely felé az elülső sodronykötél kívánkozik.

Beállván pontosan és szilárdan a kijelölt helyre, felszereljük a szárnytartó vaskart és a szárny maga összeköttetik az észlelési helyiségből jövő, a leeresztő vashenger hátulsó végénél ezzel összefoglalt és innen a hengeren végig vitt vezető-sodrony végeivel (hagyván természetesen a vezető sodronyból, a fedélzeten karikába szedve, annyit, a mennyi a leeresztési mélység által megkivántatik), az összekötés a szárny érintkezőivel a szerint történik, a mint egyes, vagy 100-as forgásokat, vagy mindkettőt egyszerre akarunk észlelni. — A leeresztő vashenger alsó végénél egy munkás ül, kinek az a dolga, hogy a leeresztésnél a vezető sodronyt a hátulsó felfüggesztő kötéllel összefoglalja, a mi legegyszerűbben úgy történik, hogy egy néhány cm. hosszaságu (szigetelt) vezető sodrony darabkával összefogjaltatik a vezető sodrony a leeresztő kötéllel, a felhúzásnál ezen kötelékek ismét lesze- dendők.

Az észlelés magán a viz színén kezdődik (vizszin alatt értvén a szárny tengelyének azon helyzetét, mely mellett a szárny vitorlák a viz által épen elborittatnak). Ilyen helyzetben leolvastatik a leeresztő gép számláló kerekeinek állása és ezen állás képe- zendi a mélységek meghatározásánál a kiindulási pontot.

Mielőtt most már a főáramkulcs átfordításával az észlelés megkezdődnék, el kell helyezni az uszóhidon levő munkásszemélyzetet úgy, hogy a mérésnél foglalkozó személyeken kívül j (horgonyvetésre) alkalmazott emberek az uszóhid egyensúlyi 1 helyzetét meg ne zavarják.

Az észlelés a papírszalag elejére teendő megjegyzések felírásával (mérési szelvény neve, mérés kelte, vízállás, mérés megkezdésének ideje, időjárás, függély száma, pont mélysége stb) kezdődik, az észlelés befejezte után pedig a papirszalaghajtó motort magát megindító К kulcs elforditása által nyert üres papírszalagra egy X és a legközelebbi pont mélysége írandó fel az esetleg szükséges ujabbi megjegyzésekkel.

Az egész függély befejezése után feljegyzendő a mérés befejezésének ideje, valamint a most talált és a leeresztő gépről leolvasott összes medermélység a befejezés jeléül pedig három kereszt húzandó a papírszalagra.

A Il-ik függélyre való átmenésnél szeles időjárást tételezvén fel (mert csendes időben az átmenet egyszerűen a szelvénykö- telen való csúsztatás által történik) mindenek előtt felveszszük a hátulsó partfelőli horgonyt, a vizfelőlinek kötélöblét pedig átváltjuk az előbbeninek helyére; ugyancsak át kell váltani az elülső vizfelöli horgony kötelének öblét a volt b horgonykötél bakjára és a b kötelet utána ereszteni addig, mig az uszóhid a Il-ik függély közelébe nem ér; ezalatt azonban egy újabb horgonyt vetünk b nél és ennek kötele behozatik arra a bakra, a melyen azelőtt a volt; ha ez megtörtént, akkor a b horgonyt fel lehet venni és az uszóhid már most a és b, kötelek segélyével a kiránt helyre hozható. Végre a felszedett a horgonyt kivetjük d-nél és most már a 4 horgonykötéllel beállítható az uszóhid véglegesen a kívánt helyzetbe épen úgy, a mint az az első fiiggélynél történt.

így folytatva a helyzet változtatást, eljutunk végre az V-ik függélyhez, melynek pontos helyét már nem a szelvénykötél mutatja meg, mert ilyet az élénknek feltételezett hajóforgalom miatt a medren áthúzni nem lehet. Ilyenkor kénytelenek vagyunk a horgonyvetést szemmértók szerint végrehajtani, az uszóhid végleges helyzetének pontos meghatározása végett pedig háromszögelési vagy távmérési műszerekhez fordulni.

A háromszögelési, vagy jobban mondva irányítási (rayoni- rozási) módszerhez szükséges, hogy egy, a parton alkalmas helyen fixirozott alappontból ismeretesek legyenek az egyes füg- gélyekhez tartozó vízszintes szögek. Ezen irányba kell az alappontban felállított műszer vagy asztal távcsövét beállítani, az uszóhidnak pedig szigorúan a szelvény vonalában kell mozogni jobbra vagy balra, mig a szárny tartó kar a látás vonalába nem esik.

Ezen módszernek többféle hátrányai vannak:

1. Sok időbe kerül, mert a mérnöknek ki kell mindig menni a partra, hogy a beállítást végezhesse, és ezt — kivált szeles időben — biztonság kedvéért többször ismételnie is kell, a menynyiben egyik vagy másik horgony többnyire engedni szokott.

2. Nehézkes az eljárás, mert az irányzás általi beállítás csak akkor sikeres, ha a szárnytartó kar mindig pontosan a szelvény vonalában mozog; ezt pedig ferde irányokból jövő horgonykötelek segélyével elérni felette nehéz dolog.

Sokkal egyszerűbben lehetne a czélt elérni egy az uszóhidon is használható tükörhatoddal; de ennek az a hátránya, hogy az