AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1994-1998. Budapest (2000)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Borsa Gedeon: Régi hazai szerzők és munkáik

időcsoportba tudták beszorítani, amelyek egyenként 2-4 évből állnak. A kötet szövegének és beosztásának vizsgálatával, ill. annak kiadásonkénti eltéréseinek öszszevetésével nem csupán e korcsoportok helyességét, de azoknak ezen belüli pontos időbeli sorrendje is kikövetkeztethető volt. Ennél a mikrofilológiainak nevezhető vállalkozásnál csapdát jelentett, hogy a legkorábbi négy kiadás esetében a szöveget füzetenként lényegében azonos beosztásban szedték. Ez a különböző kiadásokból összeállítható, vegyes példányokhoz vezethet, amelyek vizsgálatából téves következtetésekre lehet jutni. Mint köztudott, a könyvnyomtatásnak csak viszonylag későbbi szakaszában történt a szedés folyamatosan, vagyis hasábokban, amelyeket azután az első korrigálást követően tördeltek be lapokba. A korai időszakban a kézirat alapján - figyelembe véve a kiválasztott betűtípus méretét - kiszámították a várható terjedelmet, megállapították - rendszerint a kiadvány tartalmától függően - a kiadvány formátumát: pl. jogi kézikönyvek fólió, hitbuzgalmi munkák negyedrét, imádságoskönyvek nyolcadrét stb. Ezt követően döntöttek arról, hogy a füzetek milyen terjedelműek legyenek, és hogy egy lapra hány sor kerüljön. Mindezek ismeretében fogtak hozzá a szedéshez, méghozzá laponként. Ha azután az előzetes számítgatások nem bizonyultak megfelelőnek, ami nem volt ritka eset, úgy különböző, de rendszerint nehézkes megoldásokkal (pl. a rövidítésjelek halmozásával, ill. ezek mellőzésével, a füzetek beosztásának változtatásával) kellett a kiadványt végül is elfogadható állapotba hozni. Mindez a bonyolult és nem is mindig problémamentes előkészítő munka feleslegessé vált, ha már nyomtatásban közreadott szöveget szedtek. Ekkor ugyanis a szedő - többnyire - lapról lapra követte az előtte levő nyomtatott szöveget. Voltak olyanok, akik sorról sorra, szinte betűről betűre a mintájukkal azonosan szedték a szöveget. Mások csak arra vigyáztak, hogy a lap alján hűek legyenek előképükhöz, így előfordult, hogy egy sorral több vagy kevesebb található ezen a lapon. Köztes megoldás az volt, ha az utolsó sorba már nem jutott elég szöveg, aminek következtében ott több-kevesebb üres folt ásítozott, hogy mintegy őrszóként megismételte a következő lap első szavait. Mindez azután ma arról árulkodik, hogy nyomtatott szöveg után dolgozott a szedő. Van rá példa, hogy a szedő néhány szó vagy akár egy-két sor elcsúszást is megengedett magának a lapok végén, azonban legkésőbb a füzet utolsó lapjának végét pontosan mintájuknak megfelelően zárták. Ez a gyakorlat több szempontból is fontos volt. így pl. ha több szedésrészletben dolgoztak, tehát párhuzamosan többen is szedték ugyanannak a rendszerint terjedelmes mű szövegének egy-egy részét, fontos volt ezt a fegyelmet betartani, hogy közöttük ne legyen se átfedés, sem hiány. Ugyanekkor azonban közvetve azt is elérték, hogy az egyes kiadások szövege füzetenként cserélhető lett. Mindennek kézenfekvő magyarázata az, hogy a leuveni nyomdász - az első kivételével, amikor természetesen kézirat alapján dolgozott - mindig az ebben a műhelyben korábban előállított kötet alapján szedte a szöveget. Az így kialakult beosztásbeli azonosság azután - akarva vagy akaratlanul - lehetővé tette a kiadások között a füzetek cseréjét anélkül, hogy az a kötet olvasásában zavart okozott volna. Ezzel a lehetőséggel feltehetően már a leuveni műhelyben is éltek, ha a kinyomtatott 339