AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1991-1993. Budapest (1997)

Somkuti Gabriella: Kéki Béla 1907-1993

kításában vett részt, többek között a nemzeti könyvtár várbeli elhelyezésével kapcsolatban is. Már korán bekapcsolódott a könyvtárosképzésbe: az ELTE Könyvtártudományi tanszékén, majd később a Pedagógiai Főiskola könyvtáros szakán hosszú éveken át tanította az egyetemes és magyar könyv- és könyvtárostörténetet. Később továbbképző és ismeretterjesztő előadások százain ismertette meg hallgatóit a művelődéstörténet e fontos szakterületével. Kiváló előadó volt, lebilincselően érdekes előadásai nagy népszerűségnek örvendtek. Elmondhatjuk, hogy generációkat nevelt szakterületének ismeretére és szeretetére. Kutatói tevékenységében is elsősorban a történeti stúdiumokra összpontosított, számos ez irányú cikke, tanulmánya jelent meg a szaklapokban és a könyvtári évkönyvekben. Érdekelte a könyvművészet, foglalkoztatták a modern könyv megjelenésének stílusirányzatai. Nem véletlen, hogy hosszú éveken keresztül tagja volt a Szép Könyv díjának bíráló bizottságában. Legmaradandóbb műve mégis írástörténete, mely ma már nélkülözhetetlen kézikönyv s számos felsőoktatási intézetben tankönyvként használják. E könyvnek három magyar (1971, 1975, 1996), két német (1976, 1978) és egy cseh nyelvű kiadása volt (1984). Posztumusz műveként jelent meg^l latin nyomdabetűk rajzának fejlődése Gutenberg óta c. munkája. Kéki Béla írásaiban az tükröződött, amit életében is a legtöbbre becsült: az igaz és világos gondolat, a racionális szerkesztés, a szép stílus, az arányos szerkezet. Mint zenében, esztétikában és képzőművészetben jártas egyén, a leírt és nyomtatott szóban is a szépséget, a harmóniát, a ritmust kereste és találta meg. Megvolt az a ritka képessége, hogy írásaiban a közérthetőséget, az érdekességet a tudományos pontossággal és szakszerűséggel párosítsa. Szólnunk kell Kéki Béláról, mint lelkes és népszerű közéleti emberről, akinek szeretetreméltó egyénisége, kapcsolatteremtő képessége nagy szerepet játszott a könyvtáros szakma közösségi formáinak kialakításában. Az 1955-ben újjászerveződő Magyar Könyvtárosok Egyesületének (akkori nevén: Magyar Könyvtárosok Szabó Ervin Körének) első titkára, majd hosszú időn keresztül elnökségi tagja volt. Tőle származik az egyesületi vándorgyűlések bevezetésének gondolata, mely közösségi forma azóta a hazai könyvtáros társadalom egyik legfontosabb fórumává fejlődött. Ő volt megalapítója és első elnöke az MKE keretében működött Könyv- és Könyvtártörténeti Bizottságnak. Kéki Bélától elválaszthatatlan volt a szülőföldje iránti szeretet. Mint minden Erdélyből elszakadt embernek, neki is egy életen át viselt terhe volt ennek a meggyötört földnek minden gondja és öröme. Fiatalsága lendületét, sokoldalú tájékozottságának számos írását adta ennek a szellemi közösségnek s tőle távol is, mindig reá gondolt aggódó szeretettel. Családi kötelék, sok-sok barát és emlék kötötte a Királyhágón túli tájhoz, amelyet csak elhagyni lehet, elfeledni soha. Kéki Bélára, az emberre, nehéz megindultság nélkül emlékezni. Nehéz, mert semmi sem ájlt tQle

N távolabb, mint a halál és az elmúlás gondolata. Szerette és élvezte az életet, tevékeny volt, eleven érdeklődésű, nyitott személyiség. Szerette a baráti társaságot, anekdotázó kedve ilyenkor elemében volt. Hosszú 83