AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1986-1990. Budapest (1994)

II. Az OSZK történetéből és munkájából - Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár újjászervezése 1867-1875. A müncheni szakrendszer bevezetése

ba átlag 4000 mű cédulája került, s ez a szak szerinti tájékozódást illuzórikussá tette. Hasonlóképpen kudarc volt az egyszerűsített címleírások Pulszky által javasolt modellje, - ezeket a cédulákat később újra át kellett dolgozni. A Széchényi Könyvtárban ezzel szemben a címleírások tudományos igénnyel, a lehető legnagyobb részletességgel, az akkor legszigorúbbnak ismert németországi előírásoknak megfelelően készültek. Ennek következtében hosszú időn keresztül meg is feleltek mind a könyvtári, mind a bibliográfiai igényeknek. A betűrendes katalógus tehát a szerző- és cím-szerinti tájékozódást jól szolgálta s ezzel tulajdonképpen már pozitív értelmű választ adtunk részben a második kérdésre is. Nem volt ilyen egyértelmű azonban a szakszerinti tájékozódás kérdése. A müncheni szakrendszerű felállítás és az ezt pontosan tükröző kötetes szakrepertóriumok ( szakcímtárak) a tárgyszerinti tájékozódást lehetővé tették ugyan, de meglehetősen nehézkesen. Minden alszakra (kezdetben 111, később 112, majd 120) külön kötet/ek szolgált/ak, amelyekben a szerzők betűrendje háromszor kezdődött újra, a könyv mérete (formátuma) szerint (2°, 4°, 8°). Mindhárom formátum valamennyi betűjét fel kellett tehát lapozni ahhoz, hogy egy bizonyos tárgyra vonatkozó valamennyi művet meg lehessen találni. A könyvtár centenáriumára megjelent összefoglaló műben Kollányi Ferenc, a Nyomtatványi osztály vezetője 1902ben pontos kritikáját adta a rendszernek: "Előnye, hogy mindig tudhatjuk, kik dolgoztak bizonyos tudományszakokban; hátránya az pedig, hogy nem nyerünk felvilágosítást egy helyen az iránt, milyen munkák jelentek meg ugyanazon tudományszakban, ugyanarra a tárgyra vanatkozólag." Mindez a nehézkesség részben abból adódott, hogy a szakcimtárnak a kötetek raktári elhelyzését kellett pontosan tükröznie, s így a méret, mint idegen, formai elem ékelődött a tartalmi megkülönböztetést szolgáló ismérvek közé. Szemléleti változásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a szakkatalógus el tudjon szakadni a művek szakrendi felállításának raktári rendjétől, ne akarjon kicsiben könyv-raktárat utánozni, hanem önálló és öntörvényű rendszert alkosson. E változás jól nyomonkövethető a Magyar Könyvszemle idevágó cikkeiben. Hellebrant Árpád, az Akadémiai Könyvtár alkönyvtárnoka 1893-ban leszögezte: "...erős meggyőződésem, hogy a rendszert a katalógusban kell feltüntetni és keresztülvinni" , vagyis nem a könyvek raktári felállításánál. Sebestyén Gyula, a Széchényi Könyvtár fiatal munkatársa már nem a könyvtáros, hanem a kutató tudós kritikáját fogalmazta meg 1895-ben, külföldi tapasztalatai alapján"...a kutató mindig szakok szerint keres. E célra most a szaporulat beékelésére alkalmatlan kötetes szak-katalógusokat készítik, de ez a könyvtári szolgálatban nehezen kezelhető és a romlástól is nehezen óvható." Ferenczi Zoltán, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatója ugyancsak hosszabb külföldi tanulmányút jának tapasztalatait összegezve mond kemény bírálatot 1894-ben a szakrendi felállítás "szökőszámos" rendszeréről és levonja a tanulságot:".. .nem a könyvek felállítási módjának, hanem a jól rendezett és részletezett katalógusoknak kell tájékozást adniok." Ugyanebben az évben Schönherr Gyula, a Széchényi Könyvtár Levéltári osztályának vezetője a berlini udvari könyvtár szakrendszerét ismertetve kimondja: "...a szakfelosztás oly alakja, amelynek a könyvek egyszerűen 262