AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1986-1990. Budapest (1994)

II. Az OSZK történetéből és munkájából - Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár újjászervezése 1867-1875. A müncheni szakrendszer bevezetése

s e lassúság korántsem volt magyar sajátosság. A tudomány fejlődése tehát vizsgált korunkban meghaladta már a müncheni szakrendszert, de még alkalmas volt a 19. század - s az azt megelőző korok - irodalmi termésének könyvtári osztályozására. Komoly tehertétele volt a müncheni szakrendszernek a könyvek felállításánál alkalmazott módszere. A szakon belüli három méret figyelembevételével történő raktározás helyesnek bizonyult, de már a méreten belüli szoros betűrend betartása - figyelembevéve az újabb gyarapodást - az idők folyamán beláthatatlan bonyodalmakat okozott. A "beékeléses" módszer beonyolult jelzetekhez, a könyvek állandó tologatásához, a szakrepertóriumok javítgatásához, s végső soron tévedésekhez, helyenként zűrzavarhoz vezetett. Ezt már a kortársak is jól látták. Még be sem fejeződött a könyvtár újjárendezése, mikor a bibliográfus Szabó Károly 1873-ban így nyilatkozott: "...a múzeum könyvtárát ... régibb rendeletre nehézkes modorban rendezték..." Az Egyetemi Könyvtárban pedig 1876-ban - bár nagy vita után de elfogadták Szinnyei József álláspontját, aki a könyveknek a szakon belüli sima beszámozását javasolta a betűrendes besorolás megkívánta helykihagyásos, "beékeléses" módszerrel szemben. (A "beékeléses" rendszert "ugrószámos" vagy "szökőszámos" rendszernek is nevezték, miután megszakítatlan számsor helyett helykihagyást követett, szemben a megszakítatlan, mai nevén folyószámos rendszerrel, régies néven "futó" számozással.) Szinnyei gyakorlatias, helyes javaslatait még Fraknói Vilmos, a Széchényi Könyvtár vezetője is ellenezte:"...az újabb könyvtártudomány egyhangúlag a szökőszámok mellett nyilatkozik" - fejtette ki, végül ő is elfogadta Szinnyei javaslatát: ".. .a teóriának meg kell hajolni a gyakorlati élet igényei előtt." Szinnyei József néhány évvel később részletesen is kifejtette elveit, élénk színekkel ecsetelve a Széchényi Könyvtárban is alkalmazott "beékeléses" rendszer hátrányait. Figyelemreméltó, hogy sem Fraknói Vilmos, sem főnöke, Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója nem voltak a müncheni szakrendszer lelkes hívei. Számukra e rendszer már adottság volt, nem választás kérdése, így nem is titkolták egyetnemértésüket. Elsősorban a rendszer maximaiizmusával nem értettek egyet. Fraknói maga ismertette a Magyar Könyvszemle ben az Egyetemi Könyvtár szakrendszerét azzal a megjegyzéssel, hogy az más könyvtárak rendezésénél is felhasználható, "valószínűleg nagyobb sikerrel, mint a müncheni, melyet a Nemzeti Múzeum könyvtárának rendezésénél fogadtak el." Pulszky Ferenc pedig, mint az Egyetemi Könyvtár újjászervezésénél közreműködő szakértők egyike, egyenesen úgy nyilatkozott, hogy "el kell térni a modern tudomány színvonalán álló katalógus készítésétől, olyantól, aminőt a Múzeum Könyvtára roppant költséggel, megfelelő haszon nélkül készített... A célnak tökéletesen megfelel az olyan katalógus, aminőt az antikváriumok készítenek, midőn nagyobb könyvtárakat adnak el, ilyent két díjnok segítségével 2-3 év alatt elkészíthet a tisztviselő személyzet." E vélemények helyességét az idő nem igazolta. Az Egyetemi Könyvtár 47 szakja kisebb könyvtárban még talán elfogadható lett volna, de egy nagyobb könyvtár állományánál már kiderült tökéletes hasznavehetetlensége. Egy-egy szak261