AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1986-1990. Budapest (1994)

II. Az OSZK történetéből és munkájából - Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár újjászervezése 1867-1875. A müncheni szakrendszer bevezetése

már eleve szakrendbe állított címleírások segítségével történhetett. A szakrendi felállítás értelmében a könyvek először főosztály, ezen belül a megfelelő tudományszak (alszak), ezen belül 3 féle méret (ív-, negyed- és nyolcadrét) szerint, majd a méreten belül betűrendben kellett a polcokra kerüljenek. Az így felállított állomány rendjének megfelelően rendezték a kész címleírásokat is, s ezeket rövidítve írták be a szakrepertóriumokba. Mivel minden szakon belül 3 méret volt, a 111 szakhoz 333 kötet szakrepertóriumra volt szükség, így a repertóriumok pontosan tükrözték a raktári állományt, végeredményben helyrajzi katalógusként szolgáltak. (A gyakorlatban azonban nem nyitottak valamennyi mérethez külön kötetet: a legtöbb szaknál - kivéve a legnagyobbakat - egy köteten belül szerepelt, helykihagyással, mindhárom méret.) Az egyes tételeket beszámozták, mind a repertóriumban, mind a könyvön, így alakult ki a könyv végleges raktári jelzete. Ekkor az ideiglenes beszámozást megszüntették. Az utasítás pontosan megszabta a raktári jelzet elhelyezését a könyvön, valamint a könyv lebélyegzésének módját is. A későbbi szerzeményekre számítva, mind a raktári polcokon, mind a szakrepertóriumban üres helyeket kellett hagyni, maga a beszámozás is kihagyásokkal történt. Az új szerzemények beékelését úgy végezték, hogy az új könyv részére először a kihagyott sorszámokat használták fel, majd ezek betelte után az újonnan érkezett mű a közvetlenül felette álló régi tétel sorszámát kapta meg és megkülönböztetésül egy betűt kellett hozzá írni "exponensként". (A betűt úgy kellett kiválasztani, hogy a később érkezők az eredeti tételhez viszonyított megfelelő közelségű betűt kaphassák.) Eötvös természetesen gondolt "tudományos igényeknek megfelelő rendszeres (reál) Catalog készítés"-re is, megvalósítását azonban későbbre halasztotta, amikor már a könyvtári személyzet felkészültsége ilyen fontos és nehéz feladat elvégzését is lehetővé teszi. Mindenesetre Eötvös realitásérzékét dicséri, hogy nem volt szándékában a szakkatalógus készítését kezdő napidíjasokra bízni. Eötvös a továbbiakban úgy rendelkezett, hogy a különgyűjteményekkel, melyek ekkor önálló főosztályokat képeztek (pl. metszetek, kőnyomatok, fényképek, családi címerek, stb.) addig nem kell foglalkozni, amig a minisztérium ezekre nézve is részletes utasítást ki nem ad. Az addig különálló térképgyűjteményt viszont a földrajzi szakkal együtt a történettudomány főosztályába kellett bedolgozni. Eötvös intézkedett arról, hogy a könyvtár különlegesen értékes és ritka darabjait a jövőben külön szekrényben, üveg alatt kell tartani, hogy a közönség azokat láthassa. A feldolgozás során előkerülő értékes és ritka darabokat is külön kellett válogatni, "Rariora" jelzettel ellátni, zár és őrizet alatt tartani. Befejezésül Eötvös szigorú rendelkezést adott ki a könyvtárhasználat tudományos jellegének megőrzéséről. A már sokak által idézett intelem elősorban Mátray Gábornak szólt, nyilván nem ok nélkül: "Erélyétől és rendszeretetétől elvárom, hogy az olvasdát mulató hellyé (időtöltés helyévé) alásülyedni nem engedendi, és azok megrendeléseinek foganatosítását állhatatosan megtagadandja, kik az olvasdában az időt csupán mulattató olvasmányok, képes könyvek s effélék forgatásával tölteni kívánnák." 243