AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1984-1985. Budapest (1992)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Mária Terézia magyar dikaszteriális tanácsosai 1740-1780

A másik tendencia az idegenek jelentőségének növekedése. Ezen a téren az egyes európai országok közt jelentősek a különbségek, de a különbségek többnyire csak onnan adódnak, mennyire akadtak az uralkodó számára alkalmas kezdeményező személyiségek a saját alattvalók sorából. A Bourbon politika Franciaországban, Spanyolországban sokkal kevésbé szorult idegenekre, mint a Habsburg; igaz, az utóbbinak utánpótlási rezervoárul rendelkezésére állt az egész Német-Római-Birodalom, Németalföld, Lotharingia és Lombardia nem német kultúrájú vezetőrétegeivel együtt. Magyarországon, mint Habsburg kézen lévő királyságban, az idegenek iránt nyitottabb tendencia érvényesült. A XVII-XVIII. század folyamán Európa-szerte, különösen az abszolutisztikusán kormányzott államokban magának a nemességnek a helyzete is alapvetően megváltozott. A régi, középkori gyökerű funkción alapuló nemesség, melyet a fegyveres szolgálat különböztetett meg, nem annyira a római jog, mint inkább a humanizmus korától egyre jobban terjedő antik emberszemlélet hatására veszítette el eredeti tartalmát. A humanizmustól kezdődően ugyanis az államról vallott felfogás változott alapvetően. A középkori államfelfogás szakrális, a természetfeletti szolgálatában áll, a közjót is ezért szolgálja. Az újabb, a humanizmus hatására terjedő államfelfogás, mely a királyi abszolutista törekvéseknek kapóra jött, az evilági állam mindenhatóságát vallja, ami a gyakorlatban a fejedelem mindenhatóságát jelenti. Ennek gyökere a római császárság korának - a római irodalom korszakának - emberszemléletében van, mely az embert az államhatalom függvényének tekinti; az államhatalmat pedig a császár testesíti meg. Ennek újkori képviselői nemcsak Macchiavelli és Gianbattista Vico, de mindazok a gyakorlati politikusok is, mint pl. Richelieu, akik a királyi hatalom mindenhatósága kiépítésén dolgoztak. Ebben a szemléletben változik a nemesség helye is. Már nem a régi germán Odal leszármazottja - egyébként is a társadalom azóta átrétegződött, - nem is a keresztény korban kialakult jogszolgáltató, a "ceux qui font droit" tagja, hanem maga is tulajdon, az uralkodó tulajdona. Paradox módon a nemesség helyzete az udvarba invitálással csak rosszabbodott. Mikor Pálffy János III. Károlyhoz "jobbágyi hódolatot" bemutatni megy, ez a szó szoros értelmében veendő. Nem a jobbágy név hasonlat jellegéről van szó, hanem arról, hogy Pálffy úgy érzi - és joggal, - hogy ő a király tulajdona. A nemesi "szabadság" - ami már csak a középkori közszabad korlátozott szabadsága, - a rendi törekvésekben nyilvánul meg, ha egyáltalán aktív; az udvartól való teljes elvonulásban, ha passzív. Arra, hogy egy nemes cselekvően "szabad" legyen, az kell, hogy a királyi szolgálat révén intézkedő pozíciót érjen el, a hadseregben, vagy az igazgatásban. De ehhez az udvaron át vezet az út. Előbb cifra udvari emberré, egyfajta lakájjá válik az abszolút uralkodó embere, aztán kaphat csak funkciót. Az uralkodói tanácsok a nemesember számára lehetőséget jelentenek arra, hogy egyfajta cselekvő szabadságra tegyen szert, azaz: saját társadalmi körének képviseletében vegyen részt a törvényhozásban, a jogszolgáltatásban, a végrehajtó hatalomban. A tanácsba való "beépülés" révén tovább képviselheti óhajait - és rokonsága, nemzetsége óhajait - az uralkodó számára esetleg kedvezőtlen szándékaival szemben is. Ugyanakkor azonban itt szembe kell találkoznia azokkal az emberekkel, akik saját köréből kerültek ugyan ki, de teljesen azonosultak az uralkodói szándékokkal, s akik a tanácsosságban csak hatalmat, de nem cselekvő szabadságot keresnek, akik teljesen és maradéktalanul vállalkoznak a nekik kiadott intenciók végrehajtására, akkor is, ha azok helyességéről nincsenek meggyőződve, és akkor is, ha azok érdeküket, vagy pontosabban: környezetük érdekeit sértik. A tanácsos helyzete tehát nem könnyű. Az alattvalók, kik előtt az uralkodó személye még tekintély, sosem az uralkodót magát hibáztatják - ezt nem tehetik, mert az felségsértés286