AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: A kelet-közép-európai régió kérdéséhez

nek azonossága a XVIII. század közepétől, végétől még hangsúlyosabbá te­szik régiónk tételezésének jogosultságát, melyet kezdettől legalább is föld­rajzi, történelmi, illetve művelődéstörténeti érvekkel is alátámaszthatunk. Segítségül hívhatjuk a folklorisztikát, illetve a folklór iránt feltámadt, egyre tudatosabb érdeklődést a XVIII. század második felében, ezzel párhuzamo­san a hasonló reagálást Herder nép-, népköltészet- és történetfelfogására, népköltészetinek nevezett (vagy annak tartott) dalok, énekek gyűjtésére, majd a főleg innen, de más forrásokból is (pl. Rousseau-ból) eredeztethető nemzet-, állam- és népfelfogásokra, a népköltészet és a műköltészet „viszo­nyának", illetve a népiességnek a nemzeti irodalom kialakulásában játszott szerepére. Kelet-Közép-Európának neveztük ezt a térséget, érzékeltetve, hogy a közép-európai régió keleti oldalán terül el, de elválasztva a bizánci-pravo­szláv alapozású kultúrától (és hatástól is), jóllehet a régi időszakokban a szerbek művelődésében nem csekély szerepe volt ez egyháznak. Bár az is igaz, hogy az újabb korszak szerb íróinak szemlélete (pl. Obradovicé) éppen az egyházi hierarchia ellen irányult, és a szerb irodalmi nyelv megteremtése is együtt járt a hagyományos világkép elleni küzdelemmel. Kelet-Közép-Európa nem merev és nem zárt történeti, művelődés­történeti és — felfogásunk szerint — irodalomtörténeti kategória, hanem olyan, többszörös változáson átment régió, amely az irodalmi és művelődési „aranykorok' '-ban látványosan, máskor kevésbé látványosan reprezentált egy bizonyos kulturális, irodalmi helyzetet vagy állapotot, létrejönni segített egy bizonyos költői-írói-tudósi magatartást, s ezzel meghatározta bizonyos típusú irodalmak együttes elhelyezkedését a nagy európai, európai nyelvű kultúrák között. A régió határait tágította a goethe-i értelemben vett világ­irodalom-gondolat jelentkezése; tágította a szláv kölcsönösség-eszme több variációjának kidolgozása, és ugyancsak tágította a világirodalom különféle alkotásainak fordítások révén történő nemzetivé asszimilálása. A szláv iro­dalmak költői, gondolkodói ugyan a szláv irodalmak rokonságát, nyelvi alapú kölcsönösségét hirdették, mégsem tehettek úgy, mintha a kelet-közép­európai régión belül, illetve azon kívül más irodalmak ne léteznének, más irodalmi jelenségeket ne kellene tudomásul venni. A szerb és a horvát iro­dalom „balkáni" érdekeltsége eleve kétségessé teszi a szláv alapú kompara­tisztika kizárólagos voltát, de az erős közép-európai tudatú cseh irodalom­ban is rábukkanhatunk a másféle tájékozódásra, nem is szólva a lengyel irodalomról. A régió belső tagozódása számon tartandó tény: a nemzeti irodalmak „aranykora" (most nem azt firtatjuk, hogy fikcióról van-e szó) nem egy­idejű. Ennek következtében az irodalmak differenciáltságában is olykor számottevő az eltérés. Ez abban is megnyilvánul, hogy egyes irodalmi irány­zatok bizonyos irodalmakban csak részlegesen jelennek meg, más irodalmak­ban sokkal teljesebben. A belső tagozódás vizsgálatakor is érvényesítenünk kell a művelődéstörténeti, esztétikai, irodalmi szempontokat. A politika- és a gazdaságtörténet módszerei nem igazítanak el: a lengyel államiság megszűné­se a XVIII. század végén, a XIX. század második felének oroszosítása és né­metesítése sem tudta megtörni a lengyel irodalom lendületét, az irodalmi (kul­turális) hagyományok megsemmisíthetetlennek bizonyultak, és a pozitiviz­562

Next

/
Oldalképek
Tartalom