AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)
III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Nagy Csaba: Vándoriparos szervezkedés kezdetei Nyugat-Európában. A Párizsi Magyar Jótékony Egylet története 1843—1852
A magyar munkásság ideológiáját a XIX. században nem nevezhetjük egységesnek. Annál is kevésbé, mivel nem egy forrásból, hanem a független iparűzésben meggátolt legények, az elszegényedett kézművesek és a betelepített gyári munkások sokszor ködös, gyakorta ellentétes elképzeléseiből táplálkozott. Formálódására jelentős mértékben hatottak a nemzetközi munkásmozgalom szellemi áramlatai is, amelyek — az Európa egyes országaiban megmutatkozó egyenlőtlen fejlődés következtében — ugyancsak tarka képet mutattak. A kor ideológusai nem a munkásság soraiból kerültek ki, hanem a liberális nemesség és a kispolgárság bizonyos rétegeiből. Társadalmi, illetve anyagi helyzetükből fakadóan elsősorban nekik nyílt lehetőségük a költséges utazásra, a polgári fejlődés távlatainak tanulmányozására a velünk szemben lépéselőnyben levő nyugati országokban. Ez az utazási láz, amelyből egyaránt születtek a polgári átalakulást elvető, vagy a haladás irányát a kapitalizálódásban megjelölő teóriák, pezsdítően hatott reformkori közgondolkodásunkra, és bőséggel kamatozott az 1848-as polgári demokratikus forradalom reformtörekvéseiben. 2 A nemesség mellett volt még egy számottevő utazó réteg, a vándor kózműveslegények népes tábora. Az évről-évre útrakelő (valcoló) legények a kor céhes szokásainak, illetve előírásainak megfelelően járták be a nyugati féltekét. Tarsolyukba ők is bőséggel gyűjtöttek tapasztalatokat, csakhogy amíg történetírásunk az előbbiek esetében — a tekintélyes publicisztikai termést, valamint a gazdag memoire- és útleírás irodalmat hasznosítva — már kellő alapossággal kitapogatta a különböző eszmeáramlatok eredőit, hatását és következményeit, addig a vándorlegények tapasztalatainak számbavételére még alig történt kísérlet. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy iparosaink nem, vagy csak elenyésző mértékben rögzítették benyomásaikat, így az őket ért hatások csupán közvetett bizonyítékok alapján lehettek volna kimutathatók. A vándorlás A pest-budai céhes ipar válságának idején, a XIX. század derekán a vándorlás jelentette a statikus céhrendszer egyetlen mozgékony elemét, amely mintegy ellensúlyozta annak szigorú helyi partikularizmusát. A tőkeszegény, s ezért a termelés bővítésére képtelen mesterek úgy védekeztek az erősödő konkurrencia ellen, hogy mind szorosabbra zárták soraikat a belépni szándékozók előtt. Az újak felvételekor jelentősen megnehezítették az ún. remek elkészítését, és tetemesen meghosszabbították a vándoridőt, amelyet az 1813. évi X. Céhszabály eredetileg három évben jelölt meg. Ily módon pl. a vargák, szabók, asztalosok, csizmadiák és lakatosok átlagban 5—15 évet voltak kénytelenek vándorolni. Az útirányt a szakmák határozták meg, ennek ellenére a legények többsége az örökös tartományok határain belül maradt, s csak kevesen tettek nagyobb kitérőt, mint pl. a nyergesek, akiknek a század közepén kötelező volt a párizsi utazás. 3 2. Pándi Pál: „Kísértetjárás" Magyarországon. Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban. I—II. k. Bp. 1972. 3. Dóka Klára: A pest-budai céhes ipar válsága (1840—1872). Bp. 1979. 94—100. o. 490