AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

orientációjuk inkább a császár-király felé húzott, míg a felső-magyarországiak a törökpártisággal kacérkodtak. Az események azt mutatták meg, hogy az alsó-magyarországiak álláspontja volt a reálisabb, ami azután később az egész XVIII. századi magyar attitűdre is kihatott. Ha a magyar identitástudat e korbeli alapját akarjuk szemügyre venni, akkor egy tény ötlik a szemünkbe. A felszabadító háború korszakában a Kárpát-medence egész területén a magyar nyelvű népesség az egyetlen, amelynek integrált, minden társadalmi rétegre kiterjedő társadalma van, mely a magyar nyelv útján kommunikál. Ha a hivatalos érintkezésben a latin nyelv van is használatban, mely kifejezéseivel egyre jobban áthatja a magyar nyelvet, az identitástudatban a magyar nyelv elsőbbsége kétségtelen. Az, hogy a latin mindinkább áthatja az ország lakosainak legelterjedtebb nyelvét, onnan van, hogy a jogi gondolkozás és az általa szükséglett meghatározások a Habsburg-ház hadereje által képviselt németnyelvűséggel szemben egy bizonyos defenzívát követelnek meg, amihez nincsenek meg a szükséges magyar szavak, így előbb a szavakat, majd egész szabatosabbnak tartott kifejezéseket szó szerint vesznek át. A magyar identitástudatnak az írásbeliség rétegeiben így válik hovatovább szerves részévé a felső latinnyelvűség. Nincs igaza annak a magyar történetírónak, aki a latin nyelvi penetrációt a magyar nemesség latin-fitogtatásával hozza összefüggésbe. Elkerülhetetlen folyamat ez, kivált ott, ahol a nem magyar nyelvű népességi elem gyors szaporodásával is és a magyar nyelvű sajtótermékek szerény számával is egyszerre áll szemben egy olyan etnikumú vezetőréteg, mely az önvédelmi harcok folyamán és a vallási megosztottság következtében is, szűk írásbeliségre szorult. A közérthetőségre törekvés az tehát, mely a latint — és a meglatinosított anyanyelvet — teszi a kommunikáció fő eszközévé. Ez a latin, melyet a katolikus és protestáns iskola egyaránt támogat, mert — ekkor még! — ablakot jelent Európa egésze felé csakúgy, mint az egyházi és a klasszikus ókori irodalom felé is, összefogja az itt élőket: aki latinul tud, az szót tud érteni, aki nem, regionális körbe szorul vissza. De azért a „deák" nyelv mellett ekkor még a nagyon nehezen megtanulható magyar is összefogó erő az ország egész területén — legkevésbé épp a legjobb módú ós legmagasabb életvitelű északi és nyugati területeken. A felszabadító háború korszakában még megvan a lehetőség a magyar nyelv fejlődésére. Nemcsak az erdélyiek írnak szépen magyarul, hanem az Eszterházy Pál és a Pálffy és Erdődy családok körül tömörülő urak is. Hogy a magyar nyelv teljesen interferálódjon a latinnal: ahhoz Szatmár nemzedéke kellett. Az ellenséges idegen: a török Magyarország területének több mint a fele állt másfél századon keresztül közvetlenül török uralom alatt. A maradék terület nagyobbik részét, Erdélyt és a Részeket sikerült függő viszonyba hoznia. Mégis, katonai hódítása ellenére sem tudta még a közvetlenül uralma alá került területet sem igazán a magáévá tenni. A lakosságot megtizedelte, sokhelyütt teljesen el is pusztította, de sem a magyarok, sem a külföldi keresztények tudatában nem tudta a terület valódi tulajdonjogát vitássá tenni. 441