AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

kodó — aki akár mint magyar király álljon előtte, akár, mint a Jus Armorum alapján a német-római császár — hatalmának kiterjesztéséről van szó, hanem olyan tényezőkről is, melyekből a jobbágynak is lehet haszna: az elhurcoltatástól való állandó félelem megszűnése, ami, különösen a török szultán tatár segédhadai részéről állandóan fenyegeti; a két hatalomnak való adózás helyett csak egyfelé való adózás rendszere, éspedig olyan hatalom felé való adózás, mely bár alattvalónak, de nem rajának tekinti, mert vele egyazon valláson van, így nyomorúságában nála inkább számíthat könyörületre; valamint — bár csak tervként egyelőre — olyan újítások reménye, melyek, legalábbis, a földesúri terheket csökkentik, ha nem is emberiességi, de legalább ésszerűségi alapon és jobb, stabilabb állapotokat teremtenek, melyek mellett némi szerény jólétre tehet szert. Mindezek a szempontok tagadhatatlanul megvannak, hogy hatásuk mégsem ily egyértelmű, az a körülmények nyomásán, s nem a szándékokon múlik. A felszabadító háború elhúzódik és a terhelés időnként nemcsak, hogy nem csökken, de emelkedik is, sokhelyütt és sokszor az elviselhetősóg határáig vagy azon is túl. Ahhoz azonban, hogy ezt megvizsgálhassuk, az országterület különbözőségeit és a korszakon belüli periódusokat is figyelembe kell vennünk. A jobbágynál az identitástudat talán legjobban kapcsolódik a nyelvhez : a magyar nyelvű jobbágy azt érzi magyarnak, aki az anyanyelvén szól hozzá, úgy, hogy azt megérti, feltéve, hogy nem sérti életérdekét. Ebből az alapvető attitűdből alakul ki, majd másfél század alatt, a népnemzeti nemzetfelfogás. Ekkor azonban ez még csak homályos érzés, nem elsődleges politikai tényező. Szemben a nemesség recipiens nemzetfogalmával ez a jobbágy ösztönös differenciálása. Abban, hogy a jobbágyban tudatosodik magyar mivolta, a török megszállásnak is jelentős szerepe van. Az egyik: a török elől való menekülés kérdése. A magyar jobbágy, ha menekülni akar a török elől, a nyugati országhatáron kénytelen megtorpanni. Ott sűrű népességű országok vannak, ahol beszédét nem értik és ahol munkaerejére — az egyetlenre, amit felkínálhat — sincsen szükség. Való, hogy török veszély idején főnemesek áthúzódhattak szomszédos osztrák vagy morva birtokaikra: a jobbágyok száraára ez a még a kézműveseknek is járható út zárva maradt. Tehát tudniok kellett, hogy az országon kívül a szó szoros értelmében nincs számukra hely. Űgy tűnik, a magyar nyelvű népesség már a hódoltság kezdetén felismerte ezt a tényt, és pszichikai reakcióiban eszerint cselekedett; helyén maradt, nem menekült, legalábbis nem tömegesen. Ha a török uralma alá került is, tradicionális kapcsolatrendszerét elmenekült régi földesurával és annak hatalmi szervével, a megyével megőrizte. Ily módon az a paradox helyzet állt elő, hogy a hódoltsági jobbágyban a hovatartozás, az identitás tudata még erősebben kifejlődött, mint a Királyi Magyarországon maradt jobbágyban, az idegen uralom ellenére is. Modus vivendit találva új és gyorsan változó, nem dinasztikus jellegű földesuraival, a békeállapot tűrhetőbbnek tűnt előtte, mint a kétes kimenetelű felszabadító háború. A Királyi Magyarország jobbágya abban az arányban, ahogy otthona közelebb vagy távolabb van a hadszíntértől, nyilván eltérő fokú identitástudattal élte a saját mindennapi életét, amelyben egy roppant állandó féle438