AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Heltai János: Bethlen Péter és Pázmány

a részén, amelyet még nem érintett az inkvizíció, s ekkor elfogta a vágy, hogy Rómát is, amely egykor a világ feje volt megnézze. (Jóllehet, mint láttuk a római utazásra nem Péter gróf vágyott, hanem azt nagybátyja a fejedelem már egy évvel korábban eltervezte.) A körülmények azonban nem tanácsolták, hogy megnézze a várost, de végül mégis akadtak alkalmas férfiak (az előzményekből következően nyilván Pázmány), akiknek közbenjárására maga VIII. Orbán védelmezte, hogy szabadon járhasson az egyházi államban. Bethlen Péter tehát Rómába ment s nem kis gyönyörűséggel és csodálkozással nézte meg a várost. Végül pedig Bethlen Pétert a pápa, a pápát pedig az ifjú gróf látásának s az egymással való szólásnak a vágya ragadta el. Ám ebben a pápa részéről komoly akadálynak látszott, hogy nem sérti-e majd a pápai szentséget a fiatalember fogadása, az ifjú grófot pedig református vallása késztette óvatosságra. Mégis Orbán a maga érett és kiváló bölcsességével úgy nyújtott üdvözlésre való alkalmat az erdélyi ifjúnak, hogy ezt alig lehetett volna nyájasabban kigondolni. A grófot teljes kíséretével ünnepélyesen vezették be a terembe, ahol a szokás szerint trónján ülő pápát állva csupán a Felséges Fejedelem titulussal szólította meg, s hosszan családiasán beszélgettek a legkülönbözőbb dolgokról, s közben sem Bethlen Péter, sem a kísérete (kivéve annak katolikus tagjait, akik boldogan, ahogy tanácsolták nekik, a pápa lábainak csókolásával újították meg magukat) nem éltek olyan szertartásokkal, amelyek az evangélikus vallás

15 szilárd híveihez méltatlanok lettek volna, hanem csupán az idős férfi korához, móltóságához és politikai hatalmához illő tiszteletet adták meg Orbánnak. Bizonyára mindez furcsának szörnyűnek és ijesztőnek látszik, hogy az, aki az egész egyház feje, a legfőbb főpap és fejedelem, Szent Atya, Krisztus boldog helytartója címeknek örvend mindig mindenütt, akinek királyok és uralkodók tartják kengyelét és cipőjét szokták csókolni, aki lábbal hágott a császárok nyakára — hogy az saját palotájában abban az időben, midőn Caraffa már egész Németországot döngette és diadalt kiáltott a Papám pro more in throno sedentem, stando, Serenissimi principis titulo est allocutus; variisque de rebus cum illó familiariter disserens, nee ipse, nec ipsius ministri (Quibusdam Pontificiis exceptis, qui beato, ut sibi persuadebant, pedum osculo se recreabant) acerrimis evangelicae confessionis professoribus indignis, sed tantum viri tanti aetati, dignitati, politicaequepotestaticonsentaneisceremoniis usi fuere. Nonne vobis, sapientissimi et prudentissimi viri, haec omnia et singula paradoxa? nonne monstra? nonne portenta esse videntur? Ilium, qui universae Ecclesiae caput, qui supremus Pontifex ac Princeps; qui Sanctissimus Pater, qui Beatissimus Christi Vicarius; qui awnev. Swoc; vice-Deus semper et ubique audire gestit

; cui reges ac imperatores stapedes tenere, crepidam osculari consuevere; qui imperatorum colla pedibus conculcare ausus est; illum, inquam, in suo capitolio, eo tempore quo Caraffa sacram, si Diis placet, Germaniam crepabat, atque triumphum ante victoriam canebat, Serenissimi Principis titulo contentum, eaque modestia cum Comite peregrino, iuvene, opinione sua haeretico, stante, tanquam cum non multo inferiori amico collocutum fuisse. Nimirum Urbánus qui plerosque suorum antecessorum non minus vulpina astutia versutiaque primaria Pontificiae omnipotentiae columna, quam eruditionis gloria antecelluit, non tarn nepotem honore mactatum, quam patruum inaudita sua comitate delinitum voluit." = Temetési pompa, 143—144. I. 15. A kor terminológiája szerint a reformátusok a protestáns egységet hangsúlyozandó magukat is evangélikusoknak nevezték. 415