AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Ambrus Zoltán az író és a könyvgyűjtő

meg. Ezt a tényt már Riedl Frigyes is rögzítette, bár Ambrus, szerényen, nem tulajdonított az elsőség tényének jelentőséget. Életének ebben az időszakában azonban még egyszer előveszi régi figuráját, Berzsenyi bárót. Ironikus formában elmondja véleményét az önző és korlátolt pénzarisztokráciáról, de a magyar társadalomban még meglevő feudális allűrökről is. Humanizmusa, mértéktartása azonban itt is megnyilvánul. Berzsenyi nem ellenszenves, inkább csak nevetséges. Ambrus nem akarta, hogy művei bármilyen irányú agitáció eszközei legyenek. 0 a hangsúllyal, és a stílussal kívánt befolyásolni, de elvetette az egyes emberek vagy csoportok elleni támadás módszerét. Vezérelve mindig az emberiesség, a mértéktartás és a színvonalasság voltak. Azt remélte, hogy a bírálat elég erős fegyver ahhoz, hogy jobb belátásra térítsen, s ezért különösen érzékenyen reagált a bírálat korlátozására. Amikor egyszer, már élete vége felé, egy Mussolinit bíráló kitétele miatt egy mondatot kihagytak a vasárnapi Pesti Napló cikkéből, felháborodottan tiltakozott a szerkesztőnél: ilyet vele ne tegyenek, másképpen otthagyja az Est-lapokat. Öregen is készebb volt lemondani szépen jövedelmező és főleg örömteljes munkát jelentő állásáról, mint meggyőződése és véleménynyilvánítása korlátozását elviselni. Ahogyan cikkeiben kiállt az általa vallott meggyőződés mellett, ugyanúgy tett társadalmi téren is, ahol erre módja volt. Erre a Baumgarten alapítványnál nyílt lehetősége. Babits, a kurátor mellett tanácsadó testület ítélte oda a díjakat az alapító intenciói szerint. E tanácsadó testületben Ambrus volt az egyik legtekintélyesebb tag. El tudta érni, hogy baloldali író is számbajöhetett a díjra; de társai nem mindig voltak ilyen elszántak, s így szándékait nem mindig vihette keresztül. A kormányzat ezt a tevékenységét nem nézte jó szemmel. De meg kell hagyni, hogy ez Ambrus megbecsülésén nem változtatott; minden irodalmi megnyilvánulásra őt is meginvitálták, sőt a kormányfőtanácsosi cím adományozásával meg is igyekeztek nyerni. Ambrus erre csak fáradtan legyintett : ez a megkésett kitüntetés, élete alkonyán, számára már nem volt öröm. Egyik utolsó műve, az író és titkára című, hatrészes sorozatában, mely csak 1981-ben, majdnem félszázaddal halála után jelent meg kötetben, Anatole France-ról és titkáráról, Broussonról szól: ebben a beérkezett író rezignációjának ad hangot. Utolsó éveiben a társadalmi élet fárasztotta. Ha lehetett, családja körébe húzódott vissza. Övéinek szeretete sok csalódásért kárpótolta; de a sorsukon érzett aggodalom, a jövő perspektíváinak előérzete, erre is rávetette az árnyát. Előre megmondta, hogy nem nagyon sokára egy újabb háború fog bekövetkezni, amelynek következményei még kiszámíthatatlanok. Ezekben az időkben családostól nyaranta körülbelül egy hónapot töltött az Adriai tenger mellett, az akkor Olaszországhoz tartozó Lovranában. Ez volt a teljes pihenése. Utána, augusztusban Gödöllőn voltak mindannyian: de itt már dolgozott. Főleg a vasárnapi Pesti Napló cikkeket írta itt egy gyalult deszkákból ácsolt faasztalon, földbeásott fapadon ülve a kert végében, a Lovarda-utcai kertkapu mellett, nézegetve a nagyon gyér jövést-menést, gondolatokba mélyedve. De volt még egy gödöllői programmja is: szeretett a vasútállomási étteremben üldögélni estefelé, egy-két pohár szódás bor mellett, hallgatva 541