AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

Ferenczy Endréné: Jóború Magda 1918-1982

nap, mint nap döntést, felelősségvállalást követeltek, munkatársaktól és vezetőtől egyaránt. Jóború Magda vállalta ennek a nehéz időszaknak súlyos felelősségét. Főigazgatói megbízatását sohasem tekintette puszta címnek, kiváltságokra jogosító rangnak. Megismerte és világosan áttekintette mindazokat a könyvtári-szakmai kérdéseket is, amelyek vezetői állásfoglalást, iránymutatást kívántak. Irányító munkájában, döntéseiben a nemzeti gyűjtemény megőrzésének, alapfunkciói beteljesítésének kötelezettségét helyezte mindenek elé. Erős akaratú, erős kezű vezető volt, aki azonban nemcsak munkatársaitól kívánta meg a fegyelmet, a következetes feladatvállalást, a hivatali élet nem formális, de érdemi szabályainak tiszteletben tartását, — hanem maga is példát mutatott, soha nem élve a vezető kivételezettségével. Szinte legendás, mindenki által respektált tekintélyével nemcsak a könyvtár belső életéhez, működéséhez elengedhetetlen egyensúlyt tudta mindenkor fenntartani, hanem tekintélyt adott személyisége — itthon és külföldön egyaránt — a rábízott intézménynek is. így lett 24 esztendős főigazgatói működése a magyar nemzeti könyvtár történetének elválaszthatatlan és jelentőségében mégis önálló korszaka. Azok, akik életük, munkájuk során közelebbről is megismerhették, környezetébe kerültek, nemcsak a korrekt hivatali vezetőt tanulták meg tisztelni Jóború Magdában, hanem a melegen érző, a jó ügyért bátran és keményen kiálló embert is megismerhették. Nem könnyen tárta fel szívét, de gesztusai, cselekedetei beszéltek a szavak helyett is. Elítélte a tartalmatlan külsőségeket, felületességet, és hiányzott lelkéből minden hamis érzelgősség. De annál több helyet kaptak szívében a magasabb minőségű érzelmek: a hivatástudat, a becsület megőrzése és ragaszkodás azokhoz, akiket szeretett. Derűje, vidámsága, értékes humora annak az embernek a sajátja volt, akit az eszményeihez való hűségnek és a maga elé tűzött célok elérésének kiegyensúlyozott érzése tölthetett el. Egész lényének ez a belső rendje hatotta át emberi és vezetői magatartását. A reá bízott feladatok, ügyek elrendezésének kötelezettsége, emberi sorsok jobbításának szándéka határozta meg még életének utolsó, legnehezebb napjait is. Mintegy végakarataként így kívánta ránk hagyni azt a humanista magatartást, amelyre életével mutatott példát. Életútján végigtekintve, munkájának sokrétűségét és pályájának kimagasló eredményeit érzékelve, azt mondhatnánk, hogy teljes utat járt be. De mégis, akik ismerhették az élete utolsó időszakában is benne rejlő erőt, a még további alkotásokra kész képességeit, tervező optimizmusát, —azok szemében halála egy még be nem fejezett, kettétört élet már soha meg nem valósuló lehetőségeinek elvesztését jelenti. Hiszen nem volt kiégett, kiábrándult ember, az életét ifjúságától végigkísérő tenniakarása és a cselekvés képessége töretlenül élt benne. Erről vallanak halála előtt másfél évvel leírt sorai is: ,,En ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, melynek sok tagja részesült abban a felejthetetlen élményben, amit a fiatalság, a hivatásként választott munka öröme s egy értelmileg és érzelmileg várt és kívánt társadalmi forradalom átélése jelent. Ez a felejthetetlen élmény nekem is, mint sok más kortársamnak, nagy segítséget adott a későbbi évtizedekben, s bizonyára fog adni a jövőben is azoknak a problémáknak, konfliktusoknak a megoldásához, melyektől sohasem, de különösen a mi gyorsan változó 10