AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1980. Budapest (1982)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Lichtmann Tamás: Szintézis kísérlet a 20. századi magyar történelmi regényben. Az Erdély-trilógia a világirodalomban

haladt, az azonos történelmi törvényeken alapuló forradalmak kirobbanásához. Ez a kor a nemzetközi perspektíva, a széles történelmi érdeklődés és összefonódás tudatának az időszaka volt, a művészek olyan példaszerű hősöket kerestek, akiknek sorsával az egész világtörténelem számára nyújthattak mindenhol érvényes tanulságokat. Móricz ezt a hőst találta meg Bethlen alakjában. Az elveszett háború, a bukott forradalom és az ország szétesése azonban új, nemzeti horizontú feladatokat állított a magyar értelmiség elé. Régen halogatott, múlt századból visszamaradt társadalmi-gazdasági problémákat kellett megoldani, egy halódó, társadalmilag-szellemileg-erkölcsileg pusztuló társadalmi rendben kellett megtalálni az egyre szűkülő lehetőségek között a továbbéléshez nélkülözhetetlen új erőket. A szellem emberére ezek a kínzóan megoldatlan és haladéktalan megoldást kívánó feladatok emberfeletti terheket róttak, és csak kevesen voltak, akik igaz lelkiismerettel végezték nemzet- és népmentő munkájukat. E kevesek egyik legkiválóbbja volt Móricz Zsigmond. Az író érzékenyen reagált a háború és közvetlen következményei folytán megváltozott külpolitikai és belső társadalmi szituációra, és részben tudatosan, részben pedig szükségszerűen húzódott vissza a Bethlen-téma eredeti koncepciójához képest szűkebb világú problémaköréhez. Tudatos önkorlátozását hűen érzékelteti Thomas Mannhoz fűződő kapcsolata. 1922-ben történelmi éleslátással ír német írótársához, a Mann által felajánlott szellemi együttműködést azonban szerényen és tudatosan visszautasítja. Mann „irodalmi levelezést ajánlott, melyben megvitatnák az új Európa felmerülő problémáit. Apám nevetve elhárította, nem neki való."

29 — emlékezik vissza Móricz Virág. A trilógia „kapunyitását" nem követte folytatás, a regény hőse nem lépett ki a kapun a nemzetközi politika porondjára. Az Erdély után az író ábrázolási témakörének szélessége, a vizsgált társadalmi szelet nagysága tovább szűkült; csak ezen az áron mélyülhetett el egyetlen osztály, a nemzet megmentésének reményét hordozó parasztság mélységi vizsgálatában. A boldog ember fordulata után a történelmi regény témakörében is eljutott a néphez, Rózsa Sándor jelképes alakjához. A néphez „leszálló" Móricz a a történelmi kontinuitást a nemzet puszta létét mindenkor biztosító törzs, a nép életében találja meg. Fordulata tudatos, a szocializmusig eljutni nem tudó író jellemző gondolati konklúziója, egyszersmind morálisan magasrendű, mert a legvédtelenebb, leginkább kiszolgáltatott, a megmentésre legérdemesebb társadalmi osztály mellé áll, és ez a kiállás művészetét is megújítja. Hogy e széles történelmi horizontról lemondó fordulatban menynyi tépelődés, öngyötrés, alkotói és lelki válság rejlik, azt az Erdély félbemaradása, szerkezeti elbizonytalanodása, önkínzó erkölcsi kételye, nyugtalanító gondolati-művészi megoldatlansága érzékelteti. Móricz az emberi érzelmek és ösztönök, a tudattalan emocionális indulati rétegek zseniális ábrázolója. „Móricz szinte mindig a temperamentum felől közeledett hőseihez, s elsősorban érzelmi-indulati életük motiválására összpontosított."

30 A temperamentum uralma az ész felett nagyszerű elbeszéléseket és szenvedélyesen átélt regényeket hozott létre, a történelmi re29. Móricz Virág: i. m. 263 — 264. 1. 30. Kovács Kálmán: Eszmék és irodalom. Bp. 1976. 222.1. 601