AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1980. Budapest (1982)

II. A könyvtári munka elvi és gyakorlati kérdései - Zircz Péter: A könyvtári szakfelügyelet

és irányítása a megyei, ill. fővárosi tanácsok VB művelődésügyi feladatot ellátó szakigazgatási szerveinek a feladata. Az utasítás zárórendelkezései közül kettő emelendő ki: a) az utasítás nem érinti a megyei (fővárosi) könyvtáraknak az 1018/1956. (III. 9.) MT sz. határozat 11. pontjában meghatározott feladatait (a hálózati központ funkcióiról van szó!), b) az utasítás hatályon kívül helyezte a könyvtárügyi szakfelügyeletről szóló 141/1958. (MK. 10.) MM sz. utasításnak a közművelődési (tanácsi és szakszervezeti) könyvtárakra vonatkozó valamennyi rendelkezését. Egyébként — ezek szerint — a 141/1958. MM sz. utasítás hatályban maradt. Az utasítás a szakfelügyelet megszervezését országosan 1974. évi január 1-vel írta elő, de — úgy tűnik az előkészítéshez külön kibocsátott útmutató ellenére is — a szervezés számos zavaró körülménybe ütközhetett, mert csak 1975. szeptember hónapjában találunk a szakirodalomban (Futala Tibor cikkében) utalást arra, hogy ,,már az első lépés megtételében, azaz a megszervezésben is eléggé jelentékeny — kereken egyéves — a késés". Ennek ellenére már az év elején közzéteszi néhány tapasztalatát, tíz hónap tanulságát a Könyvtárosban egy „tanuló szakfelügyelő" (Tuba László), aki — írásából kitetszően — Győr-Sopron megye jól megszervezett szakfelügyeleti tevékenységéről számol be. Eredményekről — mint írja — megbízhatóan még nem tud beszámolni, hiszen azokat csak a később sorra kerülő utóvizsgálatok bizonyíthatják, de a végzett munkájuk már így is tetemes: jónéhány vizsgálatot végeztek el (négyen). Érdekes a megállapítása, amely szerint a művelődési otthoni terület szakfelügyelői megyéjükben „többen vannak és szakosítottabbak. Míg mi négyen egyszerűen csak könyvtárosok voltunk, a ,másik' táborban volt klubos, táncos, zenész, képzőművész stb...." Néhány hónappal később Futala Tibor már az országosan működő szakfelügyeleti rendszer tevékenységének néhány addigi tapasztalatáról adhatott számot. Megállapításai közül a leglényegesebbek inkább a sorok közül olvashatók: 1. A „kétágú" szakfelügyeletnek csak egyik ága látszik beváltani a reményeket: az állandó jellegű szakfelügyelők tevékenységéhez viszonyítva (ez az egyik ág) lényegesen hasznosabb az alkalmi vizsgálatokkal (az állománygyarapításban és feltárásban, az olvasószolgálatban és tájékoztatásban) megbízottaké. 2. Az alkalmi vizsgálatokkal megbízott szakfelügyelők működése sem problémamentes: jelentéseikből sem áll össze minden esetben használható összkép; 3. most már a szakmai nyilvánosság előtt is (korábban csak az utasítás előkészítői számára volt aggályos) nyilvánvalóvá lett a szakfelügyelet új formájának tartalmi egybeesése a módszertani munkával. Ezért — a szerző szerint — 4. helyére kell tenni az eddig „deformálódott" módszertani munkát, mégpedig oly módon, hogy immár megszabaduljon a szakfelügyeleti jellegű elemektől, helyettük operatív, a tevőleges szakmai segítést kell „trónjára visszaültetni". 120