AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1979. Budapest (1981)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Nemeskéri Erika: Cholnoky László pályája

büszke volt. Imponált neki írásainak sokfélesége, a világirodalom, de éppúgy a világpolitika dolgaiban jártassága. Ömaga nem volt ezekben verzátus ember, beérte a tudattal, hogy bátyja az."

46 Cholnoky Viktor valóban verzátus ember volt még a tudományokban is. A kilencszázas évek elején A Hét krónikása a legújabb tudományos eredmények vonatkozásában. Könnyeden cseveg új rovatában új filozófiai irányzatokról. E krónikák olvasati nyomai fölfedezhetó'k László novelláiban és tárcáiban. Úgy használja forrásnak Viktor krónikáit, mint más művelődéstörténeti munkák anyagát is. A feldolgozás módjában találja meg saját eredetisége kifejezési lehetőségét. Ez idő tájt a plágium-probléma amúgyis sajtóvita tárgya, s nyilvánvalóan azért, mert a plágium értelmezésében is megütközik az új a régivel. Ambrus Zoltánt is megvádolták ekkoriban avval, hogy bizonyos francia íróktól gátlástalanul vesz kölcsön. Mncs plágium, replikázott a vádaskodásra Ambrus, mert az anyagot a kompozíció alakítja, s ez más hangsúlyt, jelentést alkot az eredeti anyaghoz képest.

47 Mindegy az anyag, a szerkezet a fontos. Cholnoky László nem csinált elméletet plagizálása, önplagizálása dolgában, de annál inkább gyakorolta az egyiket is, a másikat is. Mások művét mindig szabad prédának tekintette, mert ahogy a magához vett idegen anyagot átformálta, avval teljesen sajátjává hasonította. A kifejezés a kompozíció volt, s az anyag lehetett eredeti vagy a másé, még nem volt saját karaktere, csak ha megszerkesztette. Nemcsak a másét, a magáét is folyton újra használta Cholnoky László. Saját műveinek, mint ezt könyvelői gonddal rögzítette, önplagizálásbóí eredt változatait aggálytalanul adogatta akiadóknak, szerkesztőknek oda, s végül már avval a gyerekes ravaszsággal, hátha sikerül túljárni az eszükön. Eredetileg azonban semmi ravaszság nem vezette benne, hogy egy-egy témáját újra meg újra fölhasználja. Ez volt ugyanis alkotásmódjának természete. Neki ugyanis egyetlen írói alapélménye volt, a „lekopott dzsentri" (az ő kifejezése!) hányódása a világban; ennek az odisszeának az állomásait, élményeit, a lefelé zuhanás gyötrelmeit írta sok-sok változatban. Más élmények vagy műveltségi ösztönzések ehhez az alapélményhez képest keveset számítottak, ezek is annak motívumai voltak. A lezuhanás kifejezése ismétlődött, s már nem az volt a fontos, hogy a dzsentri zuhan, hanem az, hogy milyen érzés zuhanni. Az élmény csak anyag volt egy metafizikai létezésállapot kifejezésére. Mit számít, hogy ismétlődik a motiváció anyaga, ha mindig ugyanazt a hangulatot kényszerült Cholnoky László kifejezni! Később azután — a húszas években — ebből az önszuggesztióból terebélyesedett csalássá az önplagizáció. Egzisztenciális gondok szorították rá, hogy eredeti írói módszerét pénzszerzési akcióra meztelenítse. Ismételten eladja munkáit, s abban reménykedik, a szerkesztők nem emlékeznek, hogy a benyújtott írás már másodközlés lehetne csak. Aztán újra meg újra földolgozza egyes kedvelt témáit, s nem ez a baj, hanem inkább az, hogy immár nem találja — elfáradt hozzá! — a téma más és más lehetőségeit. 46. Fenyő Miksa: Följegyzések és levelek Nyugatról. Bp., 1975. 222 — 223. 1. 47. A magyar irodalom története 1849 — 1905. = Diószegi András: Ambrus Zoltán. 857-871. Bp., 1965. 631