AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1978. Budapest (1980)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Petőfi Sándor és a magyar irodalmi múlt („Széphalmon" c. versének értelmezése)

éppen ennek az elmélkedésnek a csúcsán vallott arról, hogy „Nagy kedvem volna néhány emberről lerántani az auctoritás bitorlott díszpalástját, s oda akasztani azok nyakába, kik azt megérdemlik, s kik most kopott hétköznapi ruhában járkálnak szinte észrevétlenül". Csak részben „irodalomtörténeti" ez az ítélet, nagyobb részében a kortársi irodalmi helyzetre vonatkoztatható. A díszpalást—kopott ruha ellentéte variációja a kunyhó—palota, a szegény—gazdag, az egyszerű—előkelő ellentétpároknak, melyek PETŐFI életművének alapmotívumai. De a szegénysorsú CSOKONAI, a szerinte érdemtelenül mellőzött GVADÁNYI, a keveset emlegetett KÖLCSEY és az elfeledett KAZINCZY talán ugyanebben a körben értékelhető. Tény, hogy KISFALUDY Károlyt nem számította ebbe a körbe, míg KISFALUDY Sándort költőként jobban szerette, jóllehet öccsénél lényegesen konzervatívabb elveket vallott. FENYŐ István megkockáztatja a föltevést, persze, rendkívül óvatosan, hogy a Pesti Divatlap (1844. II. 19. szám) KISFALUDY Sándor — nekrológjának PETŐFI lenne a szerzője.

7 Nem valószínű; nem támogatja a feltevést az a külső jel sem, hogy a költőknek állított és állítandó szobor gondolata sokat foglakoztatta; ám KISFALUDY Károly „nagyszerű" szobrának említése már 1844-ben, a János vitéz esztendejében sem vall PETŐFI tollára. CSOKONAI, GVADÁNYI és némileg KISFALUDY Sándor — velük szemben KISFALUDY Károly. E névsort kiegészíthetjük KÖLCSEYvel és KAZiNCZYval, kiket PETŐFI — erősen kérdéses, mennyire költőként — becsült. CSOKONAI és KÖLCSEY, GVADÁNYI és KAZINCZY PETŐFI szemében nem ellentétpárok, hanem egyként, de más minőségben becsült elődök. CsoKONAiban és GVADÁNYiban ugyanis inkább a költőt, KÖLCSEYben és KAZiNCZYban inkább az embert, az elveihez hű hazafit tisztelte. S ezen belül is, GVADÁNYIIIOZ jóindulatú leereszkedéssel közeledett, CSOKONAI egy anekdotikus vers hőse, aki azonban stiláris-alkotói vívmányaival költőnk előtt járt. MABTINKÓ András találó megfigyelése szerint KÖLCSEYben és KAZiNCZYban „A hazáért munkálkodó, a haladásért küzdő áldozatos-harcos elődöket látta, s ez — ekkor — már szorosabb kapocs, mint az ízlésbeli, formai, stiláris rokonság".

8 KAZINCZY és KÖLCSEY a nemzet előtt járó lángoszlop, kiket csak meghatott hangon tud emlegetni. KÖLCSEY — számára — „a legnemesebb szívek egyike", KAZINCZY „szent öreg". Bennük látja harcának igazolását. Más kérdés, hogy KAZINCZY „fentebb stü"-je, KÖLCSEY költészete csak bizonyos vonatkozásban előlegezése bizonyos PETŐFi-verseknek. PETŐFI jól és élesen ítélkezett irodalmi kérdésekben. Gondoljunk arra, hogy milyen tévedhetetlen biztonsággal jellemezte KAZINCZY Gábort, akit személy szerint szeretett vagy KUTHY Lajost, akit személy szerint utált (XII. úti levél). Pontosan tudta, hogy ki nem költő, fölénnyel utasította ki a költészet területéről SUJÁNSZKY Antal, CSÁSZÁR Ferenc vagy HIADOR (JÁMBOR Pál) vértelen líráját. TOMPA Mihály sértve írta róla: „Sándor, Vörösmartyn és Petőfin kívül e honban költőt nem ismer és nem tart —, de csak firkálókat".

9 PETŐFI VÖRÖSMARTYnak és saját költészetének magaslatáról ítélte meg kora irodalmát, és a lényeget tekintve, igazat kell neki 7. FENYŐ István: i. m. 410. 8. MAKTINKÓ András: i. m. 287. 9. Tompa Mihály Levelezése. I. Bp. 1964. 46. 456