AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1978. Budapest (1980)

III. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - Havasi Zoltán: 1919 és a Széchényi Országos Könyvtár

korszerűségét és nagyvonalúságát, továbbá a tanácsrendszer idején a hatalomból kiszorított konzervatív szakember visszavágása vezette becsmérlő sorait az ellenforradalom felülkerekedése után, képtelen volt a tanácsköztársasági könyvtárügyi megbízottak ténykedésének tárgyilagos értelmezésére, mérlegelésére. Az egykori ellenfelek régebb idő óta már csak hátrahagyott írásaikban perlekednek. Vitájuk eldőlt, mégpedig a forradalmi törekvések javára, a történelem menete az elvekben igazságot szolgáltatott. A szocialista könyvtárpolitika felülkerekedése meghozta-e már a félreérthetetlen szakmai biztonságot, a gyakorlat igazolja-e már a felfogás egyértelmű értelmezését? Teljesen világos-e, hogy az 1918—1919-es forradalmi átalakulás körülményei közepette milyen szorításban munkálkodtak a könyvtárügyi megbízottak? Teljesen világos-e, hogy 1945 után, kétségtelen más történelmi körülmények között ugyan, de milyen máig is érvényes tanulságokkal kellett könyvtárépítő munkánkat végezni, hogyan kellett folytatni a forradalmár elődök kezdeményezéseit ? A Tanácsköztársaság könyvtárügyi politikai megbízottai jól tudták, hogy a Nemzeti Múzeum könyvtára 1802-es alapításakor hungaricum könyvtárnak indult, azaz olyan könyvtárnak, amely elsősorban és főként a magyarországi és magyar vonatkozású irodalom termékeit hivatott összegyűjteni. Am azt is jól tudták, hogy többször felmerült az igény: a nemzet nagy, egyetemes, összefoglaló könyvtárává kellene fejleszteni, olyan egyetemes jellegű nemzeti könyvtárrá, mint amilyennel a nyugati, művelt országok rendelkeznek. KŐHALMI Béla 1959-es monográfiája az alapító igazi szándékát, az alapítónak az alapítványa ügyét tovább vivő cselekedeteit, különösen az ún. „második alapítást" vagyis a külföldi gyűjteménynek „segédkönyvtárként" való adományozását úgy értelmezi, hogy ebben benne lett volna az egyetemes, összefoglaló könyvtárrá fejlesztés lehetősége, ám — véleménye szerint — a Széchényi Könyvtár sáfárjai kényelemszeretetből ragaszkodtak a könyvtár fejlesztésének korlátozásához. Holott KŐHALMI — a történész FRAKNÓI Vilmosra (1843—1924) támaszkodva — úgy fogta fel, hogy SZÉCHÉNYI Ferenc az újabb alapítványszámba menő tettével szélesebb alapozást adott az országos intézetnek „oly célból, hogy a nemzeti nyelv és irodalom, történelem és régiségtan művelőit az európai tudományosság kincseinek értékesítésére [értsd: felhasználására — K. B.] ösztönözve, a nemzeti elfogultság és egyoldalúság veszélyeitől megóvja."

20 Ha nem is lehet közvetlenül SZÉCHÉNYI Ferenctől eredeztetni a gondolatot, ám tudjuk: mi volt HORVÁTH István (1784—1846) felfogása, akinek döntő, meggyőző szerepe volt a „második alapítás" előkészítésében, az eszmei megalapozásban. HORVÁTH sietett mindenkit megnyerni az „eszmének", hogy a segédkönyvtár a „Széchényi-országos-könyvtár" része legyen, mert „az összes tudományok legszorosabb kapcsolatban vannak egymással. A maga részéről nagyon kívánatosnak tartja a hazai dolgok búvárlatát a nemzeti könyvtár segítségével, de nem kevésbé óhajtaná, hogy végre olyan magyar ember 20. KŐHALMI Béla: A Magyar Tanácsköztársaság könyvtárügye, Bp. 1959. 57.1. 233