AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

Ezzel szemben a Remény (1851. febr.—-dec), VAHOT Imre vállalkozása, 1851 februárjában már elhagyja a nyomdát (a tizenkét számra tervezett folyóirat előfizetési díja 5, postán küldve 6 forint. A zöld borítólapos füzetek — valószínűleg a cenzúra jóvoltából — rendszertelenül jelennek meg). Júliustól, a második ciklus indulásától, VAHOT JÓKAival társul a szerkesztésben, s ez a lap színvonalának emelkedését eredményezi. („Próbálnak két névvel gyűjteni" előfizetőt — gonoszkodik GYULAI — „minthogy egy név magában nem sokat gyűjte".

68

) Az év végeztével a Remény pályafutása is végéhez ér, mégpedig — a Pesti Napló tapintatos fogalmazását idézve — „nem részvéthiány miatt". (340 előfizetőt említ TOMPA Mihály egy SZILÁGYI Sándorhoz írt, 1851 decemberében kelt levelében.) Az induló Remény feladatai meghatározásakor nagyobbrészt a Pesti Röpívek megjelölte célokat tűzi maga elé: a szellemi passzív rezisztencia elutasítását, a nemzeti irodalom, művészet, tudomány eddiginél igényesebb művelését, irányítani társaséletünk mozgalmait; fórumot teremteni megszólalásra bírt kiválóságaink számára, és biztosítani együttműködésüket. A művészi érték és a magyar élet múltjával, jelenével való foglalkozás az elsődleges szempont a beküldött művek közlésénél, főként Jókai bekapcsolódásától fogva. Elképzelésüknek a nemzeti öntudat ápolása mellett a romantika múltkedvelése a másik magyarázója. A fentiek indokolják a múlttal, közelmúlttal foglalkozó írások tekintélyes számát is. A Remény alcíme: — „jelesebb írók közremunkálásával" — nem propagandafogás. ARANY (A dajka sírja, A gyermek és szivárvány, A költő hazája stb.J, BÉRCZY Károly, EÖTVÖS József, ERDÉLYI János, GYULAI Pál, LÉVAY, SZÁSZ Károly, TOMPA, TÓTH Kálmán tevékeny „közremunkálása" és a PETŐFitől közölt versek (Két sóhaj, Ki gondolná) szavatolják igazát. Nagy aktivitást fejt ki a lapnál a júliustól szerkesztőtárssá lett JÓKAI is. Tíz elbeszélésén kívül MÁSVILÁGI JÁNOS néven ő írja a későbbi nagy sikerű Kakas Márton- és Péntek-le vélek nem egy ötletének, fordulatának csíráit hordozó Budapesti e7ef-sorozatot, SAJÓ álnéven az Épületes levelet (sikerültebb élcei, anekdotái 1856-ban kiadott gyűjteményében, A magyar nép adomáiban is helyet kapnak). A Remény kritikái, irodalmi és színházi szemléi nem ütik meg a versek és prózai művek képviselte színvonalat. Igaz, amazokénál jóval szerényebb tollforgatók írják (VAHOT Imre, ATÁDI Vilmos). JÓKAI és VAHOT folyóirata nem folytatja azt a kritikai hadjáratot, amelyet a Pesti Röpívek, főleg GYULAI érdeméből megindított. Ennek okát elsősorban az elnyomó hatalommal szemben kibontakozó nemzeti ellenállás torzulásaiban (pártoljunk mindent, ami magyar), részben a szerkesztők személyiségében kell keresnünk. VAHOT Imre (1820—1879), aki a Pesti Divatlap szerkesztőjeként tette nevét ismertté, sokszor kétségkívül hasznos ügyködései ellenére sem volt több, az irodalomba szabadult, többnyire jó szándékú dilettánsnál. A zseniális, de puha fából faragott JÓKAI pedig minden idegszálával tiltakozott az olyan vérre menő, az ügy érdekében kíméletlenül következetes, elvi bírálat ellen, amilyen a GYULAIÓ. „Ő jámbor ember — kesereg GYULAI SZÁSZnak — s az egész világgal békében akar élni. Még Borosst, s Barna Ignácot is sajnálja. Hangomat szenvedélyes és tapintatlannak hiszi."

69 A Remény megtartotta a Pesti Röpívek elfoglalta hídfőt, de kiszélesítésén, 68. GyPLev. 68. 1. 69. GyPLev. 66. 1. 263