AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Fried István: A magyar irodalmi népiesség az 1850-es években és a déli szláv népköltészet

hoz tartozik annak megállapítása, hogy — e könyvben — a közmondásokat (melyekből jócskán közöl) az eredeti fordulatok szerint hasonlítja össze. Véleményét a beszélgetésekbe rejtett mondatok árulják el: „Minél szorosabb érintkezésbe jőnek a nemzetek egymással, annál elkerülhetetlenebb szükség azok nyelvének ismerése" — formálja át JÓKAI gondolatát a szellemi termékek cseréjéről. Másutt szinte a pánszlávizmustól megrettenő véleménnyel szegezi szembe: „És a szláv nyelv hasznos, mert sok millió beszéli Európában. Ezek könnyen megértik egymást. Már számos tudományos könyvük van." S végül még egy idézet, amely már közvetlenül JÓKAihoz kapcsolódik: ,,A szerbdalok (!) igen szépek, adja elő ön mind a három kötetet."

17 A szerb népköltészet című értekezése

18 már csak azért is megérdemli különös figyelmünket, mivel összefoglaló jellegű. A tanulmányban az 1850-es évek népköltészet-szemlélete konkretizálva, adott anyaggal szembesítve elemezhető. Kifejezi azt a csodálattal vegyes elemző hajlamot, amely KÖLCSEYtől kezdve ARANY Jánosig vezette a magyar teoretikusokat, a szerb népköltészetről a magyar hajdankor népköltészetére következtetve. A szerb nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni — vallja Ács Károly dolgozata végén, KÖLCSEY: Nemzeti hagyományok című értekezésének alapgondolatát variálva. Másutt azt állapítja meg, hogy a szerb népköltészet története még nincs megírva, a pogányságból rezeg át valami, „más mondák és legendák színezetük után tüstént ázsiai honukra emlékeztetnek". ARANY János viszont éppen azon kesergett, hogy nem vagyunk olyan szerencsés helyzetben, miszerint „egy népileg naiv, de nemzetileg önálló irodalomnak a haj dank orból fennmaradt gyöngyeire büszkén" mutathassunk; míg — állítja szembe ARANY János — „a szerb ajk Szibinyáni Jankót nem felejtheté".

19 E két megállapítás közé kell illesztenünk Ács többi megállapítását, amelyeknek forrásait maga adja meg hivatkozásaival: HERDER, SZÉKÁCS, GOETHE, SAEÁRIK, Vuk KARADZIC, EORTIS, TALVJ, KARAMZIN neve tűnik a szemünkbe. Nyitó megállapítása jócskán túlzásnak hat: „A népköltészet Európa minden népe között haldoklik. Csak a szláv törzsű nemzetek között lelhetni még az élővirágot egész természeti bujaságában nőtten, hanem ezek között is a szerbek és dalmatáknál áll teljes pompájában és szépségében." Nem is tekintjük másnak e megállapítást, mint az olvasó érdeklődését fölkeltő hatásos fogásnak. A szláv nemzetkarakterológiát SAEÁRIK nyomán adja meg: PROKOPIOS, bizánci történetíró sokat idézett munkájának a szlávok énekszeretetéről írott mondatait ismétli. Majd: ahol egy szláv nőt találunk, ott ének is hallatszik — hangzik SAEÁRIK nyomán. Ami a műfaji megközelítést illeti, ott Ács lényegesen határozatlanabb, a szerbeknek — szerinte — nincsenek románcaik. E kérdést nem is fejtegeti, hiszen — a továbbiak bizonyítják — nem dolgozik tiszta műfaji fogalmakkal. „A szerb dalokban kifejezett szerelem természetes és szíves, az emberi kebel túláradó érzelmét a gyöngéd hajlam és égő szenvedély különböző árnyéklataiban mutatja, hanem sohasem fellengző, mindig természetes, mindig egyszerű és sokkal mélyebb, tisztább a női, mint a férfi 17. Magyar, német és cseh-tót beszélgetések otthon és úton. Pest, 1859., Magyar, német és szerb beszélgetések otthon és úton. Pest, 1859., Magyar, német, olasz, román, cseh-tót és szerb beszélgetések otthon és úton. Pest, 1859. 18. Magyar Sajtó. 1857. 238-241., 247. szám. 19. Összes Művei X. Prózai Művek 1. Budapest, 1962. 219. 1. 15 OSZK Évkönyve 1973 225