AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

II. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - V. Windisch Éva: Fondok az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában

irattárak állományának jelentős részét is összetartozó dokumentumegyüttesek, fondok alkotják. Ebből kiindulva válik lehetővé, hogy a kézzel írott dokumentumokat (s a hozzájuk csatlakozó egyéb dokumentumokat) gyűjtőköri szempontból három nagy csoportra osszuk. Az első csoport a levéltárakba tartozó anyag: az állami szervek és jogi személyek irattára, valamint a középkori oklevelek. A másik csoport a kézirattárak sepcifikus anyaga: mindazok a fenti kategóriákba nem tartozó forrásértékű dokumentumok, amelyek elszigetelten vagy kis együttesben maradtak fenn, és csak egyedileg dolgozhatók fel és válnak használhatóvá a kutatás számára (pl. egyes kötetek és missilisek, középkori kódexek). Végül mindkét gyűjteménytípusnak, könyvtárnak és levéltárnak egyaránt gyűjtőkörébe tartoznak a személyi fondok, azzal a megszorítással, hogy olyan fondok számára, melyeknél az egyes darabok önmagukban, a fondtól függetlenül is érdekelhetik a kutatást (ilyen típusú anyagot elsősorban írói hagyatékok szoktak tartalmazni), feltétlenül kedvezőbb a kézirattári őrizet, minthogy itt a katalógusok segítségével az egyes darabok hasonlíthatatlanul könnyebben hozzáférhetők. Más a helyzet a kézirattárak gyűjtésének egymástól való elhatárolása kérdésében. Minthogy a kézirattárak valamennyien gyűjtenek elszigetelt kéziratokat is, személyi fondokat is, az elhatárolást csak tartalmi síkon lehet megkísérelni, mégpedig elsősorban a gyűjtés zömét alkotó fondok vonatkozásában. Az ötvenes években kísérlet történt a határok megvonására, s annak kimondására, hogy az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára elsősorban írói hagyatékokat, az MTA Könyvtárának Kézirattára tudóshagyatékokat gyűjthet, az ELTE Könyvtárának Kézirattára pedig egyetemi tanárok hagyatékait. A Petőfi Irodalmi Múzeum e koncepció szerint forradalmi írói hagyatékok és általában modern írói hagyatékok gyűjtését végezné. Ez az elhatárolás gyakorlatilag számos okból keresztülvihetetlen. Az Országos Széchényi Könyvtár nem mondhat le modern írói hagyatékokról, hiszen évszázados hagyománya ezek gyűjtése, s önmagát fokozná le, ha lemondana gyűjteménye fejlesztéséről. De nem mondhat le PETŐFI, ADY még előkerülő dokumentumairól sem, melyek gyűjtése a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik célkitűzése, de melyekből az Országos Széchényi Könyvtár értékes gyűjteményekkel rendelkezik. A Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára viszont szintén hagyományának tekinti írói hagyatékok gyűjtését — mint ahogy az Országos Széchényi Könyvtár is kezdettől fogva őriz jeles tudóshagyatékokat. Ami pedig az ELTE gyűjtőkörét illeti: az egyetemi tanárok számos esetben akadémikusok is egyben — így hagyatékukra eleve két intézmény illetékes. Ezekhez a nehézségekhez személyes szempontok csatlakoznak: a fondot átadó személy sokszor személyes, érzelmi vagy más okból ragaszkodik ahhoz, hogy a hagyatékot egy bizonyos intézmény őrizze — s ez a kívánsága esetleg nem egyezik meg egy papírra fektetett gyűjtőköri rendszerrel. Csak bonyolítja a helyzetet, hogy a négy nagy gyűjteményen kívül további kisebb kézirattárak, valamint múzeumok is gyűjtenek hagyatékokat, hagyatékrészeket. Fentiek megfontolása után, úgy látszik, le kell mondanunk arról, hogy az egyes kézirattárak gyűjtőkörét határozott vonallal elhatároljuk egymástól. Ez azonban nem is feltétlenül szükséges. Megítélésünk szerint a nemzeti értékek biztonsága és a kutatás érdekei elsősorban azt kívánják meg, hogy az értékes hagyatékok közgyűjtemény őrizetébe kerüljenek, és ott megfelelő feltárásban részesüljenek. Bármely téma kutatói általában valamennyi kéziratgyűjtemény152