AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Keresztury Dezső: Az önálló magyar opera- és balettszcenika kialakulása

Ez csak látszatra van így. Valóban sokfélét tudott megvalósítani, akár stílusának sokrétűségét, változatosságát, művészi hagyományokra épülését, közönségére és lehetőségeire való figyelmét nézzük. De van ennek a sokrétűségnek, az igen mély személyes hitelen túl, valami objektív értéke is. Valóban alkalmazkodott a művekhez: levegőjükhöz, hangsúlyaikhoz, hatáseszközeikhez. Röviden: a zenei alkotók s az alkotások egyéniségéhez, jelleméhez. Nem játszatta volna el a Hamletet frakkban, nem énekeltette volna el a Mackbetket egy gyár kulisszái között, s a Szentivánéji álmot hintákkal-trapézekkel felszerelt cirkuszban. Nem az elidegenítő, hanem a magával ragadó színjátszás, opera és balettművészet híve volt; s ha az életben ismerte is, a színpadon csak akkor alkalmazta az iróniát, ha az hozzátartozott a darabhoz. Félelmetes volt e téren intuíciója, alázata, beleélő-képessége, s nem utolsó sorban történeti, tárgyi tudása. A ineiningeniektől nem az anyagok ós kellékek hűségének, valódiságának parancsát fogadta el, de a szellem történeti hitelességének tanítását. Ez a kivételes alkalmazkodóképessége tette díszleteit az előadások szerves részévé, nem egyszer tartóoszlopává. Igen sok előadáshoz maga tervezte a jelmezeket, a megvilágításokat, a mozgásokat is, s ezek mindig átvették, árnyalták, gazdagították a keret és díszlet színharmóniáját, hangulati egységét — vagy éppen kontrasztjait. így, főként azokban a munkákban, amelyeket igazi odaadással készített, a dráma, a zene, s a látvány kivételes összhangját tudta megteremteni. Arra volt büszke, hogy a mű élt általa, s nem fordítva. Igen jellemző egy idevágó nyilatkozata: ,,A mai színpadtól megkövetelhetjük, hogy az első perctől kezdve adja a darab levegőjét, hangulatát, ha csak egy-két jól odavetett vonallal is . . . a színpadi képnek élnie kell a darabbal. Ezen célt fejlesztendő, a világítást és annak eszközeit formálták olyan tökélyre, hogy ez ma talán fontosabb alkotóeleme a színpadi képnek, mint maga a díszlet. A díszletnél az a cél, hogy mentől kevesebb, de markáns eszközzel ábrázoljon, hogy . . . annál kevésbé vonja magára a figyelmet oly dolgokkal, amelyek a darab szempontjából nem fontosak . . . minden fölösleges vonal és dísz iparművészeti adalék csak, merevíti a színpadi kép mozgási lehetőségeit . . . Mert képnek kell lennie a mai színpadnak, de sokkal fokozottabb és művészibb értelemben, mint azelőtt . . . legyen kép, melynek szépsége kifejező voltában rejlik, ahol a vonalak és színek élnek, amely képen a hangsúly nem a háttéren, hanem az előadáson és a szereplőkön van . . . Lépcsőkkel, emelvényekkel tagolja a színpadot magasságában is. Ezeknek a díszleteknek a megtervezésénél nem a tervező, hanem a megtervezettek funkciója a lényeges." Mindezt persze azért is tehette ilyen egyértelműen programjává, mert azoknak a nehézségeknek nagy része, amelyekkel úttörő elődei küszködtek, őt már nem igen akadályozta. A kulisszaívekből, háttérképből összeállított színpadot legfeljebb ifjúkori emlékeiből, s leírásokból ismerte. Az ő színpada már szabadon alakítható színpadi tér volt, amelyen „a színpadi térnek élnie kell a darabbal". Ami KÉMÉNDY számára még csak vágyálom volt, OLÁH idejére már valóságos lehetőséggé lett. Amikor ő alkotó művészként a színre lépett, az új elképzelések, törekvések, a kifejlődött és a színház szolgálatába állított technikai lehetőségek — no meg olyan jelentős, világraszóló hatású alkotóművészek, mint POELZIG, POLTER, Gordon CRAIG, APPIA stb. — már Európa-szerte átalakították a színpadok világát. A színpadi alkotóművész feladata nem az volt már, hogy a szerkezetében szigorúan megszabott díszletkeretben az anyagok — vagy csillogó talmianyagok — pompáját ragyogtassa fel, hanem hogy a szabadon, gazdagon tagolt, minden irányban tágítható és szűkíthető színpadi tér megfelelő alakításával, 359