AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Egy elfelejtett magyar szlavista

melyeket kímélni kell ugyan, hogy erős és művelt nemzetiség álljon elő, s ily alakban az emberiség végcélja felé siessen, mely a tökélyesbülés vagyis az igaz cosmopolitizmus."

5 KÁLLAY ,,ideál"-nak tartja a kozmopolitizmust, valamint „végcól"-nak is, olyan korban, amelyben a „nemzeti" volt az elsődleges; melyben tudomány és művészet a nemzeti célok mérlegén méretnek meg. A kelet-európai népek az 1840-es esztendőkben romantikus poémáik, hangzatos ódáik és gyilkos hangú röpirataik segítségével bizonyítják egyediségüket, különállásukat, önálló nemzeti létre való jogosultságukat. KÁLLAY nem áll szemben e törekvésekkel, csak épp nem romantikus módon fogalmaz, azaz nem-polémikusan, nem védekező-támadó jelleggel. Stílusának felvilágosult ihletettségét bizonyítja, hogy közbevetett mondatokkal hivatkozik — méghozzá tekintélyekre — HERDER-re, FiCHTÉre (ésnemHEGEL-re), valamint a történelem bölcseletére. Logikai normát emleget, a nemzetiség kifejlődése számára is fontos, de a „művelt" jelzőre esik a hangsúly, ahogy SZÉCHENYI István is a „kiművelt emberfők"-ben látja biztosítva a nemzet(iség) boldogulását. S ha vitatkozik is, alapállása feltétlenül tudományos. KÁLLAY — bár a költészet titkai is izgatták — történelemcentrikus beállítottságú. Ezért érdekli a fejlődés problematikája. Ám ami a fejlődés irányait illeti, itt véleménye eltér kortársainak jórészétől: „a poesisben is észrevehetők a fokonkénti fölemelkedések: nép-poesis előbb volt mindenütt, mint művész-költő, miképp beszélőnek előbb kellett lenni, mint szónoknak."

6 A népiesség — HERDERtől, GrOETHE-től és a szerbhorvát népköltészettől ihletett — elméleti és költői térhódítása idején igen csak egy előző korszakot idéz KÁLLAY véleménye, mely a népköltészetet lényegében véve egy fejlődési sor alacsonyabb fokának tekinti. Mindehhez tegyük hozzá, hogy KÁLLAY sohasem volt magába zárkózó, könyvtára hűvösébe húzódó szobatudós, élénken figyelte a kor küzdelmeit, újságíróként, vitára kész történészként maga is igyekezett formálni a közvéleményt. Munkásságának talán a legjelentősebb területe a szlavisztika. Ez azonban eléggé rejtve maradt eddig. Részben azért, mert kifejezetten szlavisztikai tárgyú dolgozatai elhangzottak a nyilvánosság előtt akadémiai előadásként, de jórészt kéziratban várták egyre késő, végül sohasem létrejövő megjelenésüket. A másik ok általános tanulsággal is szolgál: amikor még sem a szlavisztika, sem a finnugor nyelvészet nem határolta el magát oly mereven és egyértelműen egymástól, akkor e két diszciplína művelői is közös feladatnak tartották az érintkezési pontok és kapcsolódási területek megvilágítását. Akkor még a szlavisták is szükségesnek tudták a finnugrisztika eredményeinek a számontartását, és viszont, a finnugor nyelvtudomány művelői szlavisták is voltak. Egyetlen, de messzeágazó példára hivatkozunk. GYARMATHI Sámuel érezte, hogy finnugrisztikai stúdiumai csak akkor lehetnek teljesek, ha legalább egy szláv nyelvet megtanul. Ezért a szerb A. STOJKOViő-tól, egy szlavenoszerb nyelvű fizikakönyv szerzőjétől megtanult oroszul, s orosz nyelvi ismeretei segítségével jelentős szlavisztikai problémák megoldására vállalkozott

7

. GYARMATHI Affinitásának bírálója Josef DOBROVSKY 5. Uo. 6. Tudós egyesületek s alapítványok hasznáról. ~ Magyar Tudós Társaság Evkönyvei. 4 1836-38. II. osztály 83. 7. Elsősorban fő műve látta szláv nyelvtudása hasznát: Affinitás linguae hungaricae cum Unguisfennicae originis grammatice demonstrata. Göttingen 1798. — A könyvet szlavisztikai szempontból értékesen elemzi: R. PRAZÁK: Josef Dobrovsky als Hungarist und Finno — U grist. Opera Universitatis Purkynianae Brunensis, Facultas Philosophica 122. Brno 1967. 84. 292