AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Borsa Gedeon: Nyomtatványok Manlius kötéstábláiban

De a legelterjedtebbek a fából készített kötéstáblák voltak, amelyeket azután vagy csak a gerincnél fogtak össze fűzéssel, vagy — részben vagy egészben — bőrrel, nem ritkán éppen már egyszer megírt hártya kódexlapok másodlagos felhasználásával, be is vonták. A bőrrel bekötött táblákat azután késsel végzett metszés, vagy leggyakrabban bélyegzők belenyomásával díszítették is. Ez volt az általános gyakorlat a könyvnyomtatás feltalálása idején a könyvek kötése területén. GUTENBERG találmánya ezen a téren is forradalmi változásokhoz kellett, hogy vezessen. Az egyre nagyobb számban előállított könyvek bekötése mind komolyabb feladatot jelentett, ráadásul a fatábla nehézkessé is tette a könyvet. Ennek tudható be, hogy különösen a 16. század második és a 17. század első felében egyre gyakrabban helyettesítették a fatáblát vastag papírral, ami már lényegében a mai könyvkötői gyakorlattal egyezik meg. De a lemezpapír még mindig költséges volt az akkori körülmények között, ezért arra törekedtek hogy azt más, olcsóbb anyaggal helyettesítsék. Ennek legelterjedtebb megoldása az volt, hogy használt papírt, ún. makulatúrát állati (enyv) vagy növényi (csiriz) ragasztóval több rétegben vastag lapokká erősítettek össze, majd ezekből alakították ki a könyv kötésének tábláit. A kötéstáblák erősítésére igénybe vett papírt előzetesen általában vagy írás, vagy nyomtatás céljaira használták már fel. Ezek többségében olyanok voltak, amelyek eredeti rendeltetésüket betöltötték a továbbiakban megőrzésük már nem látszott szükségesnek. Ennek tudható be, hogy zömmel olyan jellegű dokumentumok kerültek az ilyen kötéstáblákba, amelyek különben szinte maradéktalanul elpusztultak. Ezek itt azután akár évszázadokon át ismeretlenül fennmaradhattak. A korábbi századokban a selejtpapír, vagy makulatúra egyik legnagyobb forrása a nyomda volt. A nyomdában ilyen szükségképpen nagy mennyiségben halmozódik fel a munka során. Tartalmát és eredetét tekintve, meglehetősen sokrétű ez a selejt a nyomda levelezésétől kezdve a szedésre kerülő kéziratig, de legtöbb selejtpapír mégis csak a nyomtatás során keletkezik. Itt a szedés ellenőrzésére, korrigálás céljaira készülő ún. kefelevonatok a feladatuk betöltése után feleslegessé válnak. A szedésnél azonban összehasonlíthatatlanul több papírt emészt maga a nyomtatás. Itt szinte minden munkafázis (beemelés, kilövés stb.) ellenőrzéséhez újra és újra levonatot kell készíteni, amit feladata betöltése után már nem őriznek meg. A nyomtatás folyamán felfedezett hiba miatt is lehetséges, hogy a már elkészült íveket kiselejtezik. További jelentős mennyiségű hulladékpapír akkor keletkezik, amikor a több ívből álló nyomtatványt teljes kötetté hordják össze és kiderül, hogy az ívek példányszáma nem azonos. Ekkor a régi századokban vagy a túlkevésből új szedés felhasználásával kinyomtatták a szükséges íveket, vagy ami a gyakoribb eset, a legkisebb példányszámot meghaladó összes többi ívet, mint már használhatatlant kiselejtezték. De talán a legnagyobb mennyiségű makulatúrát a nyomdák raktárában visszamaradt és eladhatatlannak bizonyult munkák ívei tették, ill. teszik ki. Hogy egy kiadvány mikor és miért válik véglegesen eladhatatlanná, ennek oka igen különböző lehet. Legsűrűbben előforduló eset a naptáraké, amelyek a tárgyévet követően szinte maradéktalanul makulatúrává válnak. De egy mű újabb kiadása, vagy a nyomda vallási irányzatában beállott változás mind-mind okai lehettek többkevesebb kiadvány nyomtatott íveinek selejtté minősítésének. 166