AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1971-1972. Budapest (1973)

III. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - Pukánszkyné Kádár Jolán: Az Országos Széchényi Könyvtár „Régi Magyar Könyvtár" gyűjteménye a két világháború között (1919—1939)

Andrásnál Budán 1473-ban készült Chronica Hungarorum (RMK II. 1. RMNy 2,) nem annyira tartalmi, mint nyomdatörténeti szempontból volt érdekes, s bár a művek számában (1408) felülmúlta az RMK I. gyűjteményt, terjedelemben messze mögötte maradt, mert legnagyobb részt apró alkalmi nyomtatványokból tevődött össze. Az egyetlen igazi író, aki idegen nyelvű műveit itthon nyomatta, HONTER volt. Az erdélyi nyomtatványok már akkor is igen gyéren voltak a könyvtárban képviselve; ezek továbbra is csak a Királyhágón túli gyűjteményekben találhatók csaknem teljes számban. A felvidéki nyomdák már SZÉCHÉNYI Ferenc könyvei közt gazdagabban voltak képviselve. A trencséni, zsolnai, szakolcai könyvnyomtatók cseh—szlovák nyelvű termékeit RIBAY György gyűjtötte össze, tőle JANKOVICH vásárolta meg, s az ő gyűjteményével kerültek a Nemzeti Múzeumba. Az iLLÉSHÁZY-könyvtár is ezen a téren hozta a legnagyobb gazdagodást. A Széchényi Könyvtár különös gonddal gyűjtötte a keleti ritusú románok Erdélyben megjelent cirillbetűs egyházi szláv nyelvű szerkönyveit. Akkor a gyűjtemény mindkét része két kettős szekrényben kényelmesen elfért, s VARJÚ azt jósolta, hogy még sokáig lesz ott számára hely, mert a gyűjtemény lassan, évenként 20—30 darabbal gyarapodott. Az idő haladásával még «z a szám is erősen csökkent. Az 1910-es esztendőben THALY Kálmán hagyatéka — bár túlnyomóan a 18. sz. első évtizedéből származó művekkel — még 18 kötettel gyarapította a gyűjteményt, 1913-ban 11, 1914-ben már csak hét, és 1924-ig a tizet sem éri el az állomány növekedése. Hogy már a század első évtizedében is ennyire lelassult a gyarapodás, annak több oka van. Az első, hogy SZABÓ Károly bibliográfiájának megjelenése nyomán nemcsak közkönyvtáraink — azok is, melyeknek nem elsődleges feladata a hungarikum-beszerzés — kezdték meg a régi magyar könyvek rendszeres gyarapítását, hanem magángyűjtők is. Ezek mozgékonyabbak voltak és többet adhattak egy-egy műért, mint a nehézkes apparátussal és kötött költségvetéssel dolgozó közkönyvtárak. A kínálat pedig rendkívül csekély volt, mert a régi magyar könyv eleve is nagyon ritka, kis példányszámban nyomott, nagyobbrészt kis terjedelmű, könnyen kallódó nyomtatvány, amelyet évszázadokon át pusztított török, német és magyar is, amikor a hitviták idején a különböző felekezetek egymás szellemi termékeit irtották. Az antikváriusok nagy árakat kértek, s bár igen ritkán fordult elő olyan magas vételár, mint a SYLVESTER János Magyar nyelvtanának 1539-i kiadásáért (RMK I. 14. RMNy 39.) HOROVITZ Lipót könyvárusnak kifizetett 220 arany, ez csak azért volt, mert ilyen ritkaság egyáltalában nem került elő többé. De egy 17. századi nyomtatványért is általában 100 aranykoronát fizettek, ha ritka, akkor sokkal többet. így 1910-ben az újszövetség egy román nyelvű gyulafehérvári kiadását 250 koronáért vették meg (Noulu Testamentu, Gyulafehérvár 1648, — RMK II. 684; azóta a TODORESZKU gyűjteménnyel még két példány került a Széchényi Könyvtárba), egy 1631-ből való csepregi nyomtatványért (Az egész esztendő által való evangéliomoc RMK I. 597) 1914-ben RANSCHBXIRG antikváriusnak 500 koronát fizettek. A háború kitörése után az antikváriusok részéről a kínálat úgyszólván teljesen megszűnt, mert az infláció idején nem akartak értékes könyveket eladni. Ugyanakkor a nemzeti könyvtár dotációja csak csigalépésben emelkedett az infláció iramához képest, s így módja se nagyon nyílt vásárlásra. A beszerzésre új, bár «léggé gyéren csörgedező forrás fakadt az infláció következtében elszegényedett 203