AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1971-1972. Budapest (1973)

III. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - Berlász Jenő: Jankovich Miklós könyvtári gyűjteményeinek kialakulása és sorsa

Való igaz, hogy a szóban forgó szerződési pontot — a kérdés mélyebb átgondolása nélkül — lehetett így értelmezni. Ennek szövege ui. magyarra fordítva a következőképpen szólt: „ . . . mivel a régiségeket a pusztulástól megmenteni akaró velem született buzgalom szerint, továbbra is szándékomban áll hazai dolgokat gyűjteni, ő császári királyi fensége, az ország nádora iránti legmélyebb hódolatom bizonyságául, mindennemű régiségeimnek, amelyek halálomkor még nálam létezni fognak, már most a Nemzeti Múzeumot teszem elsődleges örökösévé, s e tekintetben összes utódaimat és örököseimet már most lekötelezetteknek nyilvánítom." A közalapítványi ügyészség és ennek hatása alatt a nádor is úgy vélekedett, hogy itt egy félre nem érthető nyilatkozatról van szó, amelynek érvénye vitathatatlan. Pedig, ha nemcsak a szerződés betűit nézték volna, hanem megkísérelték volna JANKOVICH nyilvánvaló szándékát is megérteni, okvetlen rá kellett volna döbbenni tévedésükre. Képtelenség volt ui. feltételezni — amint azt a Múzeum képviselői tették —, hogy az 1832. évi 100 000 forintos eladási árat JAKKOVICH úgy tekintette volna, mint amellyel később szerzendő könyv- és műkincsei is meg vannak fizetve. Hiszen semmiképpen sem tudhatta előre, hogy mi mindent mekkora értékben fog majdan megszerezni, sőt arra sem vállalt kötelezettséget, hogy egyáltalán gyűjteni fog; ezt csak mint valószínűséget említette. A szerződésből világosan kitűnik, hogy a 100 000 forint csakis az egyidejűleg felajánlott gyűjtemények ellenértékét jelentette, semmi többet. Hiszen nem voltak ebbe az összegbe beleértve — mint tudjuk — a könyvek, metszetek, érmek és egyéb tárgyak másod- és harmadpéldányai sem, úgyhogy amikor a Múzeum ez utóbbiak átvételére is elhatározta magát, ezeket további 25 000 forinttal megváltani volt kénytelen. Hogyan lehetett volna feltételezni, hogy később szerzett komoly nagy kincsek is már eleve meg voltak fizetve?

209 Azt sem lehetett elképzelni, hogy JANKÓVICH ajándékul kívánta volna második gyűjteményét a Múzeumnak juttatni, hiszen közismert tény volt, hogy kincseit óriási mértékű eladósodása miatt bocsátotta áruba, és ő maga is jól tudta, hogy a Múzeum által részletekben kifizetendő összegből csak üggyel-bajjal fogja hitelezőit kielégíthetni. Semmiképpen sem töltötte el őt 1832 novemberében olyan fokú optimizmus, hogy ajándékozási kötelezettséget vállalhatott volna. A szerződés 5. pontjában nyilvánvalóan csak azt akarta kifejezésre juttatni, hogy, ha netalán újabb gyűjteményekre tesz szert, azokat a Múzeumnak mindenki mással szemben elsőbbségi joga lesz megszerezni.

210 S hogy csakugyan ez volt a szándéka, az kitűnik a nádorhoz intézett, fentebb ismertetett 1844. január 24-i felajánló leveléből. Itt világosan megmondta, hogy újabb gyűjteményeit fáradságainak méltánylása és költségeinek megtérítése mellett kívánja a Nemzeti Múzeumnak átengedni.

211 Ez ellen a térítéses felajánlás ellen akkor sem JÓZSEF nádor, sem hivatalos tanácsadója, HORVÁT István nem emelt szót, nem hivatkozott a szerződésnek olyan értelmezésére, mely szerint itt semmiféle fizetésről nem lehet szó, mert a Múzeum örököse a gyűjteményeknek. Ez a hallgatás is JANKOVICH igaza mellett szól. Hasonló álláspontra helyezkedett a Múzeummal szemben az elhalt tudós fia és általános örököse, JAXKOVICH 209. JANKOVICH Lőrinc levele ZLINSZKY János főszolgabíróhoz, 1846. máj. 30. Lelőhelye, mint a 206. sz. jegyzetben. 210. Uo. 211. L. a 102. jegyzetet. 159