AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1971-1972. Budapest (1973)

III. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - Berlász Jenő: Jankovich Miklós könyvtári gyűjteményeinek kialakulása és sorsa

konkrét számára ennélfogva csak'következtetni lehet. Hogyha ti. egy-egy tékára csak 40—50 lapot számítunk is, akkor is a metszetgyűjtemény darabszáma legalább 2400—3000-re tehető. Összhangban áll ez a becslés az 1817. évi ismertetéssel is, amely szintén „többezer" darabból állónak mondja a metszettárt. Az ismertetésből a többi különgyűjteményről nem lehet világos fogalmat alkotni. Ezért eligazításért ismét a fentebbiekben (a külföldi téka struktúrájának ismertetésénél) már használt 1832. évi kisegítő forráshoz kell folyamodnunk.

147 Ez a hazai kéziratos emlékeknek további hat csoportját sorolja fel, mégpedig: a) a középkori kódexekét (a 15. század végéig terjedőleg), b) a 16. századi autográf kéziratokét, c) a 17. századi autográf kéziratokét, d) a 18. századi autográf kéziratokét, e) a 18. századi másolati kéziratokét, végül f) az oklevelekét (a 13. század kezdetétől a 18. század végéig bezárólag). Mennyiségi adatokat sajnos ez a forrás is csak egy esetben közöl, ti. az/j csoportra, az oklevelekre nézve; azt mondja, hogy ezek másfajta eredeti iratokkal együtt mintegy 6000 darabot tesznek ki. Ugyanezeknek a számát a Magyar hajdankor csak 4000-re becsüli.

148 E második forrásban az a) — e) jel alatt felsorolt öt csoportra nézve azt kell megjegyeznünk, hogy autográf kéziratok (manuscripta autographa) sommás kifejezése mögött konkréten a legkülönfélébb kézzel írt emlékek húzódnak meg: nemcsak a szó valódi értelmében vett kéziratok, azaz irodalmi és tudományos írásművek (opera) és kisebb terjedelmű feljegyzések (analecta), hanem magánlevelek (epistolae), különféle köz- és magániratok (acta publica et privata) és más speciális írásos emlékek, pl. emlékalbumok, énekeskönyvek stb. Mindezt világosan szemlélteti a FEJÉR-féle 1817-i adatok alapján összeállított, s a maga helyén bemutatott táblázatunk. Ennyi az, amit a páratlan gazdagságú és értékű JANKOViCH-könyvtárnak 1830 körüli állapotáról meg lehet tudni. Sajnálatos, hogy a Magyar hajdankor több és alaposabb információval nem szolgált. Emiatt talán bírálattal is kellene illetni a szerzőt. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy ez az ismertetés tulajdonképpen nem tudományos célra volt szánva, nem a hazai tudós körök számára készült, hanem kiváltképpen gyakorlati célra, ti. a törvényhatóságok és a törvényhozás tájékoztatására, akkor tartózkodnunk kell a kritikai megjegyzésektől. Ehelyett inkább vissza kell térni JANKOVICH életkörülményeinek 1830 körüli alakulására, pontosabban azokra az eseményekre, amelyek ennek a dúsgazdag táblabírónak ismertetett anyagi válságából következtek, s amelyek végül is könyvtárának és valamennyi muzeális gyűjteményének eladásához vezettek. 8. A gyűjtemények eladása a Nemzeti Múzeumnak A fennmaradt családi levelek tanúsága szerint JANKÓVICH József, Miklós öccse volt az, aki 1822-ben először pendítette meg a gyűjtemények eladásának gondolatát. E véleménynyilvánítás mögött már akkor is az anyagi gondok álltak, de egyszersmind a Miklós családjában, apa és fiai között kialakult, komoly 147. Az 1832. nov. 10-i adás-vételi szerződésben. L. a 135. jegyzetet. 148. Uo. 144