AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

II. Az OSZK történetéből - Berlász Jenő: Hogyan propagálta Széchényi Ferenc az Országos Könyvtárt? Az értelmiség jelent?ségének felismerése

d) Széchényinek ezt a felismerését beszédesen tükrözi az Országos Könyvtár katalógusainak szétküldésénél megfigyelhető eljárása. Ez esetben nem érte be — mint a vármegyéknél vagy a káptalanoknál — a kollektív jellegű elintézéssel; nem csupán a felsőfokú tanintézeteket (a pesti egyetemet, illetőleg a pozsonyi, győri, kassai, nagyváradi és zágrábi akadémiát, a debreceni kollégiumot, Erdélyben a kolozsvári líceumot és a nagyenyedi kollégiumot) egyes gimnáziumokat és kulturális társaságokat, valamint a legfontosabb könyv- és levéltárakat tisztelte meg ajándékával, hanem szükségesnek tartotta az egyetemi, főiskolai, gimnáziumi tanárokat, úgyszintén a magántudósokat személy szerint is figyelembe venni. Emlékezhetünk, hogy fentebb közölt 1. táblázatunk adata szerint belföldi magánszemélyek számára összesen 356 darab katalógus került szétküldésre. Ha most névsorunkban összeszámláljuk azokat a tételeket, amelyek értelmiségi személyeknek jutottak, kiderül, hogy részesedésük a szóban forgó volumennek nem kevesebb, mint 63%-át tette ki, azaz 220 darabot. Olyan beszédes tény ez, amely minden további vizsgálat nélkül is meggyőzően bizonyíthatná Széchényinek az értelmiség iránti megkülönböztetett figyelmét. Pedig a személyek megválogatásában a gróf korántsem járt el formálisan; nem minden magasállású intellektuelnek küldte meg katalógusait, hanem csakis azoknak, akik alkotó irodalmi munkájukkal társadalmi érdemet szereztek. Az egyik szétküldési jegyzékben az expedíciót irányító munkatársak (Miller és Tibolth) kinek-kinek a neve mellett külön rovatban feltüntették irodalmi munkásságát is, mintegy indokolásképpen, hogy az illetők valóban méltók a megtiszteltetésre.

84 Ennek a jegyzéknek közelebbi szemügyre vétele egyéb becses felvilágosításokkal is szolgál, a hazai értelmiség történeti vizsgálatánál, hiszen valóságos kataszterét nyújtja az akkori magyar respublika litteráriának. Meg kell jegyeznünk, hogy az egykorú író-tudósvilág önmaga sem volt tisztában saját kiterjedésével. Jellemző erre, hogy Schwartner Márton (1759-1823) hazai német származású pesti egyetemi tanár Statistik des Königreichs Ungarn c. nagyjelentőségű művében (1798) úgy nyilatkozott, hogy a magyar, pontosabban a magyar nyelven író magas értelmiség száma országos viszonylatban 50 főnél aligha tehető többre.

85 Ez a becslés a született magyar literátorok körében élénk ellenkezést váltott ki, s a Magyar Hírmondó hasábjain a bécsi magyar írókolónia egyik tagja, a bibliográfus Sándor István (1750— 1815) bebizonyította, hogy Schwartner alaposan tévedett, mert a magyar nyelven alkotó értelmiség legalábbis 150 főt tesz ki, a latin nyelven publikáló íróké pedig legkevesebb 40 főt.

86 A köztudat tehát ezek szerint a magyar korona országaiban a XVIII —XIX. század fordulóján mintegy 200 főnyi magas, vagyis alkotó értelmiséget tartott számon. Ez a réteg természetesen csak csúcsa volt a hazai művelt társadalom piramisának, annak a több tízezer főnyi tanult nemességnek, papságnak és polgárságnak, amely csupán praktikus feladatokkal foglalkozott, de produktív szellemi munkát nem folytatott. A Széchényi-féle névjegyzék a literátorok statisztikájához további korrekciót nyújt; tudniillik, bizonyos mértékben megemeli Sándor István számadatát, mintegy 220 hazai írót-tudóst regisztrál. Benne vannak e számban a magyarországi, az erdélyi, a bécsi, sőt kis részben a horvátországi írók is, társadalmi származásukra, anyanyelvükre és írásnyelvükre való tekintet nélkül, de nincsenek benne azok a magas műveltségű, többnyire előkelő személyiségek, akik csupán 75