AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Papp Ivánné: Furcsa kaptár (Móricz Zsigmond emlékezései Az Újságnál eltöltött éveire és Elek Artúrra)

mind arra jó, hogy a környezetből — mely művelt a maga módján, de más és nem feltétlenül jóindulatú — kiemelkedjék egy kivételes újságíró egyéniség alakja s emberi magatartása. „Nem is bírtam volna ki, ha még valaki nem lett volna . . ." Itt következik Elek Artúr szép és gazdagon árnyalt jellemzése, éppoly igaz emberismeretre, mint biztos ábrázolásra valló remek portréja. Irodalomtörténeti és morális tisztánlátással vált át az addigi baráti emlékezés komolyabb hangba — s itt jelölte meg Móricz piros ceruzával a maga részére a kéziratot: „ha Elek Artúr . . . évtizedeken át névtelen sorokban öntötte-árasztotta szét a lelkében felgyűlt kincseket: annak bizonyára megvan az istenrendelte oka. De azzal nem lett kisebb az ő becse . . . áldott minden gyertyaszál, mely önmagát emésztve ád világosságot az éjszakában a vergődő lelkeknek." Végül ez a szép emlékezés és köszöntés mégsem hangzott el. A vacsora másnapján írja: „ ... az este megvolt az Elek vacsora; képzelje, nem olvastam fel. Ah, nem arra való vagyok én."

9 Talán Elek Artúr ismert szerénysége találta túlzóknak Móricz róla írt sorait, — talán Móricz maga érezte még mindig indiszkréciónak, hogy meglátta s megfigyelte ő, a sikertelen kezdő, benfentes társait ? Nem tudjuk. De hála Elek Artúrnak, ki sok tudománya mellett „embereket megbecsülni. . . igazán tökéletesen tudott", megbecsülte Móricz Zsigmond írását s megőrizte számunkra is. Megőrizte Móricz fájdalmas esztendeinek hiteles emlékét, amiről leányának később így vall: „Ha visszagondolok arra az időre, mikor abban a korban voltam, amiben te most vagy, az én életem rendkívül szomorú volt. A szomorúság legnagyobb oka nem a szegénység volt, bár igen sokat kínlódtam . . . írtam, írtam, de egyik írásom rosszabb volt a másiknál."

10 De ezen túl a móriczi műalkotás jellemzőjét is példázza, ahogy ugyanebben a levélben olvashatjuk: „igen későn volt, 28 éves korom után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert s ami bosszú." A ti an t i s Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! szíves engedelmükkel Atlantisról szeretnék mesélni, az elsüllyedt városról, mely úgy, ahogy volt, egy pillanat alatt eltűnt a tenger fenekén. Eltűnt pálmáival és palotáival és zordon szirtjeivel. Eltűnt hangyanyüzsgésével, előlegeivel, reménytelen tárcaközlési reményeivel; eltűnt 17 évvel ezelőtt, abban a pillanatban, ahogy felmondó levelemet megírtam Gajári Ödönhöz . . . A tiszteletpéldányt beszüntették, s azóta csak az emlékezet tündértaván villan fel Atlantis hattyúi képe. De most, az emberi kor alkonyán, engedtessék meg, hogy mégegyszer az egész képet szintetikusan felépítsem, hogy annál tisztábban emlékezzek valakire, aki akkor s azóta és ma mindenkinél kedvesebb baráti szív számomra . . . Nem múlt el nyomtalamü bennem az a hét év, amit Atlantis szigetén töltöttem. Fiatal asszonyokkal szokott megtörténni, hogy álmukban az iskolával vergődnek s a félelmes tanárnőkkel: „nem készültem, Karola néni kérem, mert a kisbabámat kellett megszoptatni" . . . így riadok én fel számtalanszor, hogy: „hopp, már megint elkéstem a szerkesztőségből" . . . vagy: „jézusom, a színházi jegyet még mindig nem küldtem be . . ." (Tudniillik az a kis könyvecske, minden újságírónénak ez a boldog emléke, a színházi szabadjegy sokszor a zsebemben maradt; egyszer el is utaztam vele s csak egy hét múlva hoztam haza. Hűj, Torna Szilárd, szegény, mit csinált. . . nagyon zúgott. . .) Ilyen kvalitásokkal éltem hét évig egy társadalom kebelében. Már a legelső alkalommal, az alakuló gyűlésre elkésve érkeztem az Olimpusra. Már le i s 464