AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Kozocsa Sándor: Grillparzer Magyarországon (Születésének 175. évfordulójára)

ban, nem öli meg a királynét, a királyné egy vaktában elhajított kés áldozata lesz, mialatt Bánk bán önfeláldozóan megmenti a királyi családot a felkelők hatalmától. A két dráma közt vont párhuzamból ki lehet elemezni miért volt szükségkép tragikus Magyarország és Ausztria házassága". Szerb Antalnak még két igen szellemes megfigyelése van a grillparzeri művel és élettel kapcsolatban: az egyikben Halász Gábornak „a kivételes ember alászállásával" kapcsolatos megjegyzését viszi tovább, amikor a Jüdin von Toledot elemezve felveti, hogy „látszólag csak király és kegyencnő régi története, de Grillparzer királya, a többi hasonló helyzetben lévő színpadi királlyal ellentétben, nem alacsony származása dacára szereti a lányt, hanem azért, mert alacsony származású. Míg körülötte minden csak gépies, konvencionális életet élt, »ez a lány volt az igazság«, az élet maga, az élet fölöslege. A magasság a mélység után vágyódik, a mélység felé, amely vesztét jelenti; ez az alászállás, a vágy lefelé, a dekadens, nemesen fáradt Grillparzer alapvető élménye lehetett". Nem kevésbé szellemes, bár nem ennyire helytálló az a megállapítása sem, hogy Grillparzert „Isten azért küldte, hogy szózatával megintse a fáraót, de ő osztrák volt és inkább a fáraó udvari tanácsosa lett". Németh Lászlót többször foglalkoztatta Grillparzer alakja és írásművészete. Az 1940/41-es színházi évad bemutatóiról szólva több Grillparzer-darabbal kapcsolatban nyilvánította véleményét A nézőtérről c. színházi esték hangulatáról beszámoló gyűjteményében. (Kisebbségben. III. 1942.) Első ízben a Két merészség egy héten címmel a Nemzetiben bemutatott grillparzeri Bánk bánról és a Madách Színházban előadott Pirandello-darabról, a IV. Henrikről emlékezett meg: „Grillparzer Bánk bán-ját igazságtalanság lenne a Katonáéval egybevetni. Grillparzer görög drámáiban, a Sappho-ban, Hero és Leander-ben volt igazán nagy (Goethénél és Schillernél is érzékibben görög), történelmi darabjai már gyengébbek, a Bánk bán pedig őt magát is kielégületlenül hagyta"; és van még egy figyelemre méltó megállapítása: „A két darab sorsa körülbelül úgy viszonylik egymáshoz, mint hőseik jelleme". Még ugyanabban az évadban, „Grillparzer évé"-ben (születésének 150. fordulóján) az Új Magyar Színház a Medeát újította fel, amiről Németh László szintén beszámolt olvasóinak: „az évfordulók és kultúrcserék szeszélyéből ezen a héten színházaink műsorán egymás mellé került a németség legnagyobbjai közül Schiller és Grillparzer, azok, akik a drámát kapták sorsul". Utóbbit „Mozart és Haydn szívós leszármazottja"-nak könyveli el, aki „késő aggkoráig védi. . . II. József ízlésesebb és kozmopolitább Ausztriáját". A Schillerrel való összehasonlítás eredménye: Grillparzer „a dolgok tiszta, már-már zenélő érzékiségét védi, ahogy az egy állandó kontúrú világban, ahol élet és társadalom megnyugszik rendjében, a lét egyszerű természetéből árad. Ha eszményit, nem eszményekkel és ideákkal, hanem zenével, s a mulandóban az állandó halk aláhúzásával". A Grillparzer év c. írása kettős: az „Ausztria költője", valamint a Grillparzer és a magyarok c. részekből áll. Ezekben is jó megfigyelések: „a németségnek sok nagy költője van, olyan azonban, akiben az osztrák törzs különléte eszmei világosságot ért el, ő egymaga ... Az osztrák költő: Franz Grillparzer". Igen találó meglátása: „a tizenkilencedik századi Habsburgok tehetetlenségének a jele, hogy amikor a házuk küszöbén támad egy nagy költő, aki uralmukat költészetével igazolja és újra aranyozza, ők nemhogy felismernék a szövetségest, de belefojtják a szót. Grillparzernek, mint pénzügyi tisztviselőnek — noha ekkor már vitathatatlanul első költője Ausztriának — minden mellőzést és bosszantást el kellett viselnie, amivel bürokrata főnökök éreztethetik egy költővel, hogy az valaki". Igen finoman fűzi hozzá 406