AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

II. Az OSZK történetéből - Dezsényi Béla: Szervezet, ügyvitel és igazgatás az Országos Széchényi Könyvtárban a Horthy-korszak elején

vagy iratot is hivatalból kölcsönkértek, így az Országos Levéltártól, sőt külföldi könyv- és levéltáraktól is.

44 A munkaidő 9-től du. 1 óráig, olvasótermi szolgálat esetén déli 12-től du. 4-ig tartott. De még ebből a négy órából is szabad volt 1 órát tudományos munkára fordítani. Aki a hivatalos időn túl is folytatta a kutatómunkát, annak a földszinten állt szoba rendelkezésére, amelyet világítani is lehetett (az emeleti termekben világítás nem volt). Ezzel szemben a könyvtárosi munka gyenge színvonalon állt. Az új tisztviselő rudimentáris betanítása a legszükségesebbre szorítkozott s Goriupp Alice emlékezése szerint még a szerzői név egységesítésére, névkiegészítésre, a segédkönyvek használatára sem terjedt ki. De a könyvtári munka rendszerének elavultsága és áttekinthetetlensége ellenére kitűnően ismerték elődeink osztályaik anyagát, és nagy tudományos felkészültségük lehetővé tette, hogy az állomány fejlesztésével magas színvonalon, őszinte gonddal törődjenek. A Könyvtár egész addigi fennállása alatt nem volt nehezebb a beszerzés, mint 1919 után, sőt, újjá kellett szervezni a szomszédos új országok nagyszámú hungarikáinak megszerzését, akkor, amikor még az ország megmaradt területén is akadozott a begyűjtés, részben az egyre elavultabbnak bizonyuló kötelespéldánytörvény miatt is. Nagy értékű egyes könyveket és kéziratokat, sőt egész gyűjteményeket vettek számba elődeink és ritka kivétellel meg ás szerezték őket. A könyvtártanban tájékozatlan gárda talán sohasem hallott a szakreferensi rendszerről — mégis, spontán módon, egy-egy szakterületre annak leghivatottabb ismerője ügyelt. Persze, előfordult túlzás is: saját tudományos területén a gyűjtőkör határán túl késztette vételre a könyvtárt. A tudóskodó, sokszor a technikai feladatok fölött lebegni látszó gárda jóhiszeműsége kétségtelen. Ok elsősorban tudományos kutatóknak tartották magukat. Úgy gondolták — s részben így is volt — hogy takarékosságból végeztetik velük az adminisztrációt, amelynek ők csak a vezetésére volnának hivatva; „Pulszky [Ferenc?] mondta egyik beszédében... hogy a Múzeumban most tudósok végeznek sok olyan munkát, amihez egyszerű írnok is elegendő volna."

45 Tudományos kutatóintézet alig volt, a társadalmi tudományok területén egyetlenegy sem. A későbbi egyetemi tanár csak tanárnak mehetett a tanulmányai végeztével vagy könyvtárosnak-múzeológusnak. Es viszont, mert a múzeumok és könyvtárak állásai emiatt nekik kellettek, nem lehetett kellő számú segédszemélyzetet felvenni: az egyetlen gépírőnőn, majd később még egy érettségizett segéderőn kívül csak a néhány beosztott tanító volt főiskolai végzettség nélkül; az igazgatóság adminisztratív beosztottja (Sohár Lajos) nem rendelkezett ugyan egyetemi grádussal — de tengerészeti akadémiát végzett! A tisztviselők nem egészen jog nélkül hihették magukat valami vezérkarnak, amely mögül hiányzik a hadsereg. A kettős hibát egyébként — egyoldalú tudóskodás egyfelől, középfokú segítőgárda hiánya másfelől — a húszas évek vége felé (nem sokkal előbb került napirendre ez a kérdés a világ más nemzeti könyvtáraiban sem) kezdték felismerni, legalábbis erre mutat Hóman egy nyilatkozata 1925-ből: „Ma is nagy akadálya az egészséges könyvtári élet kialakulásának a múltból átörökölt káros felfogás, mely a könyvtárak vezetéséhez és könyvtárosi munkához elegendőnek véli a tudományos minősültséget, holott a speciális könyvtári képzettséggel és érzékkel nem bíró, .dilettáns tudós-könyvtárosok rendszerint megbénítják intézetük egészséges fejlődését..." 135