AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)
IV. Könyvtörténet, könyvtártörténet, művelődéstörténet - Ferenczy Endréné: A Széchényi Könyvtár olvasószolgálatának története (1919—1944)
jelentések kerültek egyszerre az érdeklődés középpontjába. Mivel ezeknek adatai alapján a könyvtár, új feladatként, hiteles igazolások kiállítására is jogosult, az egyre növekvő igények 1939-ben külön Hitelesítési Osztály felállítását tették szükségessé, amely mellett önálló olvasótermet is kellett a nagyszámú „őskutató" rendelkezésére bocsátani. Az új feladat, mely tulajdonképpen távol állott a nemzeti könyvtár tudományos szerepétől, komoly erőket vont el a valódi értelemben vett olvasószolgálati munkától, mely, tartalmából egyre többet veszítve, színvonalában fokozatosan süllyedt. Emiatt azonban a felelősség elsősorban nem a könyvtár dolgozóit terheli. Részint, mint fentebb említettük, az olvasói igények a háborús évek során, érthető módon, megváltoztak, csökkentek. De emellett a belső munkalehetőségek elé is évről évre súlyosabb akadályok gördültek: a katonai behívások és a „szolgálati érdekből" történő áthelyezések mind a feldolgozó munkát, mind az olvasótermi kiszolgálást nehezítették, ennek hatására a nyitvatartási idő korlátozása is rövidesen szükségessé vált, a szénhiány szinte évente több hónapos teljes szünetet tett szükségessé, végül pedig 1943-ban a gyűjtemény legértékesebb részét az óvóhellyé átalakított pincében kellett elhelyezni és ezáltal a forgalomból teljesen kivonni. A helyi használat mellett az olvasószolgálati munka másik jelentős részét ebben a korszakban is a kölcsönzések lebonyolítása és adminisztrálása alkotta. A korszak kezdetén, Melich János igazgatása idején ugyan a kölcsönzés kérdése a legszigorúbb elbírálásban részesült, nem egy példa utal még a hivatalos kérések elutasítására is, mint pl. a büntetőtörvényszék 14 vagy a debreceni kollégiumi könyvtár kérelmére 15 adott nemleges válaszok. Az osztályvezetőkhöz intézett utasítás 16 hátralékos kölcsönzőkkel szemben is erélyes eljárást követelt. Azonban 1920 után az intézkedések szigora fokozatosan enyhül, a kölcsönzők száma évente a négyezret is meghaladja (vagyis az összforgalomnak csaknem egynegyedét alkotja), ez az állapot természetesen szintén a praesens könyvtár-jellegének rovására ment. Megszüntetésére törekvő intézkedések csak elvétve születnek, mint 1928-ban a kézikönyvtári könyvek kölcsönzésének tilalma, de gyökeres javulás csak 1936-ban következett be. Ekkor ugyanis a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa határozatban mondotta ki, hogy magánszemély a nemzeti könyvtár anyagából nem kölcsönözhet 17 . A nagy visszhangot keltő rendelkezés egyesek részéről felháborodást váltott ki, melyre a Magyar Könyvszemle is több közleményben reflektált 18 . A részleges eredményt a kölcsönzések számának felére csökkenése bizonyítja, bár a különböző intézmények pecsétje mögött többnyire változatlanul egyes személyek kölcsönzési kérelme állott. Hogy a helyzet nem rendeződött megnyugtatóan, arra mutat az 1939. évi miniszterelnöki leirat is 19 , mely figyelmezteti az igazgatóságot, „hogy a Könyvtár országos dokumentációs hely, ... melyben a dokumentációs adatokat tartalmazó nyomtatványoknak s ezek között elsősorban a hírlapoknak mindenkor a hatóságok rendelkezésére kell állniok". A leirat ugyan a könyvtár jelentőségét főként a hivatalos, állami érdek szemszögéből hangsúlyozza, teljesen mellőzve a tudományos kutatás érdekeit, de helytelen kiindulási pontja ellenére, végső eredményként, a nemzeti könyvtár muzeális épségét biztosítja. Ennek szellemében készült el az 1940. március 1-én életbe léptetett új kölcsönzési szabályzat is, mely pontosan meghatározta a kölcsönzés feltételeit és mikéntjét, alapelvként változatlanul megtartva a magánszemélyek kölcsönzési tilalmát. Legfontosabb pontja a határidők betartására és az ennek elmulasztásával kapcsolatos büntető eljárásokra vonatkozik. A hátralékos köl32 Évkönyv 497
