AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)
IV. Könyvtörténet, könyvtártörténet, művelődéstörténet - Ferenczy Endréné: A Széchényi Könyvtár olvasószolgálatának története (1919—1944)
megalakulása előtt is, szinte a könyvtár fennállása óta, szerves része volt a közönségszolgálati tevékenységnek. Kezdetben az állandóan változó rendszerben felállított anyag használata, a helyrajzi jelzetet feltüntető katalógus hiányában, minden esetben az olvasót a könyvtáros útbaigazítására utalta, aki felvilágosításaival nemegyszer írásban, levélbeni megkeresésekre is rendelkezésre állt. Ezen az elsőfokú, eligazító jellegű tájékoztatáson túlmenően azonban tudományos irodalomkutatást igénylő referencia-kérésekre kevés adat utal. 1830—32-ben Horvát István végzett oklevélkutatást hivatalos megbízásból 7 , majd 1834-ben ugyancsak ő a nádor számára állított össze jegyzéket neves katonai személyiségekről (a Ludovika új épületének szoboralakjaihoz 8 ), 1847-ben Csehországból érkezett érdeklődés Mátray Gáborhoz különböző történelmi okiratok iránt 9 , egy év múlva pedig Kazinczy Gábor kór kéziratokra vonatkozó felvilágosítást 10 . Évtizedekkel később bukkanunk csak újabb iratra: 1870-ben Thurzó Miklós trencséni főjegyző Bél Mátyás kézirataival kapcsolatos levelére 11 . Az elszórt, gyéren előforduló adatok alapján nem szabad azonban arra gondolnunk, hogy könyvtári referencemunka egyáltalán nem létezett (ha tartalmát tekintve eltérő is volt a maitól). A könyvtárosok tudományos tevékenysége a gondjaikra bízott gyűjtemény feltárásával szoros összefüggésben állott, az abból merített adatok feldolgozásával,. végső soron, tudományos tájékoztatást nyújtottak. Ezt a célt szolgálta már a Miller által szerkesztett Acta Musei Nationalis 12 megjelent első kötete, Horvát István egész történetírói működése, és így sorolhatnánk tovább. A későbbi években, különösen a századforduló után, azonban a könyvtári gyakorlat és az egyéni tudományos munka közötti kapcsolat egyre lazábbá vált, azonkívül az egyes munkafolyamatok szétbontása és a gyűjtemény növekedése nem tette lehetővé, hogy valamennyi könyvtáros részt vegyen a közönség tájékoztatásában. Az olvasóterem szervezetileg a Nyomtatványtárhoz tartozott, melynek munkatársai a feldolgozó munka és a raktárak kezelése mellett nem tarthattak elég intenzív kapcsolatot az olvasóközönséggel, így az kérdéseivel egyedül az olvasótermi felügyelőhöz fordulhatott. A különgyűjteményekben pedig a kutatók tájékoztatása az anyag feltárásától vonta el a munkaerőket. Ezért vált szükségessé a különálló reference-osztály megteremtése. Feladatkörébe — mint a fentebb idézett megfogalmazásból láttuk — a tájékoztatáson túlmenően valamennyi olvasószolgálati funkció ellátása is beletartozott: az olvasótermi felügyelet, az olvasójegyek kiállítása, a beiratkozási díj kezelése, a kölcsönzés és a fotorendelések adminisztrációja. Maga a szoros értelemben vett reference munka aránylag kis volumenű volt: naponta 8—10 esetben nyújtott az osztály szóbeli illetve írásbeli felvilágosítást a hozzáfordulóknak 13 . Ennél lényegesen nagyobb elfoglaltságot jelentett az új osztály számára az olvasószolgálat ellátása. A könyvtár használatát napi, havi illetőleg évi olvasójegy váltásához kötötték, valamennyi esetben beiratkozási díj ellenében. Kivételt csak a hivatalos érdekből történő kutatás jelentett, amely díjtalan volt. Az állandó (havi és évi) olvasójeggyel rendelkezők száma évente csupán 1000 körül mozgott (összehasonlító adatként közöljük, hogy 1959-ben 7546 beiratkozott olvasója volt a könyvtárnak), emellett viszont csaknem 20 000 napijegyet állítottak ki egy-egy évben. A beiratkozókat a mai rendszer szerint sorszámmal ellátott könyv tartotta nyilván, mely mint aláírásgyűjtemény is értékes dokumentum az utókor számára, lapjain a XX. század csaknem valamennyi ismert tudósának és írójának nevével találkozunk. A használatra vonatkozó adatokhoz ebben az időben már nemcsak 495
