AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)

I. A könyvtár életéből - Gombocz István: Unesco egyezmények a nemzetközi kiadványcsere szabályozására

A csehszlovák javaslat sokkal tágabb feladatkört kívánt a csereközpontoknak biztosíttatni és kötelezni kívánta az államokat arra, hogy e szerveket lássák el a megfelelő anyagi eszközökkel. Az olasz javaslat ugyancsak szigorítani kívánta az előírásokat és kifogásolta, hogy a cikk értelmében a szerződő államok csak „rábízhatják" a felsorolt feladatokat a csereszolgálatokra, de erre nem kötelesek. A központosítástól idegenkedő angolszász és skandináv államok azonban nem csupán a csehszlovák és olasz kezdeményezéseket hárították el, hanem szűkíteni kívánták az Unesco-féle tervezetet is. Az eredeti javaslatban ugyanis még a felsorolt funkciók között szerepelt a cserélő intézmények munkájának koordinálása is, amelyet azonban a vita során, hogy elvegyék élét, a cikk bevezető soraiba vettek be. Míg az 1886-os egyezmény a csereközpontok számára csak a továbbítás, feladatkörét jelölte meg, addig ez a funkció a tervezetből egészen kimaradt, de francia és japán javaslatra visszakerült, mégpedig a „megkönnyítés" körében kifejtett tevékenység fő típusaként. Bentmaradt az információs szolgálat és a duplumcsere ösztönzése, de nincs szó e cikkben arról, amit még Schmidt-Phiseldeck is javasolt, hogy ti., az egyes cserélő intézmények nyújtsanak a csereközpont számára rendszeres tájékoztatásokat az általuk kötött megállapodásokról. Pedig erre az Unescónak adandó évi jelentések miatt szükség lett volna. A cikk 2. bekezdése kimondja, hogy a felsorolt feladatok egyike vagy másika más szervre vagy szervekre is rábízható — amivel az egyezmény lényegében azt mondja, hogy minden állam tehet úgy, ahogy akar. Többen felvetették, hogy ez= feleslegessé is teszi az első bekezdést, de mi úgy látjuk, hogy mégis helyénvaló, különös tekintettel •— ahogy W. Cox is említi — azokra az államokra, amelyek csak ezután fogják nemzeti csereszolgálataikat kifejleszteni, a brüsszeli típusú irodából átszervezni, vagy egyáltalán újonnan felállítani. G. Busse felhívja a figyelmet arra, hogy az egyezmény nem beszél a csereközpontok saját cseréjéről, e tekintetben tehát teljesen szabadon dönthetnek. Az Értekezlet zárójelentése a csereszolgálatokról annyit mond, hogy az egyezmény értelmében különböző formában és mértékben végezhetik ugyan a felsorolt funkciókat, mégis ajánlatos a teljes működtetésük (fullest use) annak érdekében, hogy a szállítási, postai és vámügyi kérdésekben a legkedvezőbb helyzetet lehessen teremteni. 4. cikk. A továbbítás módja A csereanyag kiküldése történhet akár a cserélők között közvetlenül, akár a» .csereközpontokon keresztül is. Ez a pont tehát lényegesen módosítja a Brüsszeli „A" Egyezményt, melynek értelmében kötelező volt a csereirodák igénybevételeWaersegger fontosnak tartja ezt, mert úgy látja, hogy a cserélő intézmények számára könnyebbséget jelent az, ha anyagukat egy központi szervnek adhatják át,, de W. Cox újból rámutat a gyűjtőküldemények lassúságára és a csereközpontok költségességére, bár ugyanakkor hangsúlyozza növekvő fontosságukat és a különösen az új államok számára jelentkező hasznosságukat. G. Busse megjegyzi, hogy a sokat emlegetett lassúsággal szemben a közvetítésnek számos előnye van még manapság is: a szállítási költségeket a cserélő intézmény átháríthatja az. államra, nem kell a postai, szállítási, engedélyezési, vámügyi rendelkezésekkel bajlódnia stb. 44