AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)
IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok. - Ferenczy Endréné: Az Országos Széchényi Könyvtár Olvasószolgálatának története 1802—1919
szolgálatáról fennmaradt. 58 Első, vaskos kötete 1847. április 27-től 1866. június 6-ig terjed és a következő adatokat tartalmazza: a kölcsönzés kelte, sorszáma, a kölcsönző neve, lakása, saját kezű aláírása, a kölcsönvett munka címe, a kötetek száma, formátuma (ívrétben), könyvtári jelzete, a „használhatás" ideje és feltételei, a visszaadás kelte, a könyvtáros észrevételei. Feltehetőleg létezett emellett egy másik nyilvántartás is, mely a kölcsönzött műveket tartotta számon, vagy szintén regiszteres kötet formájában, vagy esetleg — az előző évek gyakorlatát követve — térít vény ekén. A térítvények használata ugyanis a továbbiakban is fennmaradt, kötetünk sorszám-rovatába a térítvény száma került. A kölcsönzések e kétfajta rögzítése azonban, különösen az első időkben, nem teljesen fedte egymást. így pl. 1848-ban a Kisfaludy Társaság kikölcsönözte Révai Miklós kiadatlan munkáit, három tanú jelenlétében, térítvény ellenében, 59 a kötetes nyilvántartásban ennek az adatnak mégsem sikerült nyomára akadnunk. A térítvények számozását évenkint újra kezdték, és amellett ugyanaz a személy egy éven belül is, minden alkalommal új számot kapott. Nevét és lakcímét, néha foglalkozását is pontosan beírták (pl. 1854: „Irinyi József, Nádor utcza, Ullmann ház"; „Vas Gereben író úr, Pest, Statio utcza, Szakái ház), de a saját kezű aláírás rovata rendszerint üresen maradt. Ugyanígy kitöltetlen a kölcsönzött könyv állapotára vonatkozó megjegyzések helye is. A mű visszaadását általában dátum igazolta, de sok esetben csak a bejegyzés egyszerű áthúzása. A kölcsönzés időtartama esetenként változó volt. Az egy héttől félévig terjedő határidőket helyenkint „bizonytalan időre", „rövid időre" szóló terminusok tarkítják. Az engedélyezett hosszabbítás lehetőségével a legtöbb kölcsönző élt is, de nem ritka a már egy, vagy két éve lejárt kölcsönzésre vonatkozó bejegyzés sem. Ebből is látszik, hogy a kölcsönzés kérdését — az országgyűlési határozat kezdeti betartása után — liberálisabban kezelték, mint azt a nemzeti könyvtár jellege megkívánta volna. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Egyetemi, valamint az Akadémiai Könyvtár már említett szabályzatai a kéziratok kölcsönzését kivétel nélkül eltiltották, ugyanakkor a nemzeti könyvtár kéziratanyagára ilyen tilalom kezdetben egyáltalán nem vonatkozott, 1859 után pedig nem minden esetben tartották meg. (Hogy csak néhány példát említsünk: Kazinczy Gábor 1852-ben Cserei Mihály: Vera história Transsylvaniáé c. kéziratát, Thaly Kálmán 1863-ban Jankovich: C'imelion-ját és még több más kéziratot kölcsönzött stb.) Ami a kölcsönzések számát illeti, az első években 1—5 eset (illetve 1—8 mű) között mozgott csupán, majd 1851-től emelkedni kezdett és egészen 1866-ig évente átlag 50 kölcsönzés (125 mű) fordul elő. A szám tehát nem nagy (ha elfogadjuk azt, hogy az első évek eltelte után a nyilvántartás vezetése megbízható és pontosan fedi a valóságot) és ez a szabadabban engedélyezett kölcsönzési rend mentségéül szolgálhat. Sőt, ebbe az aránylag kis számba még beleértendő az egyes múzeumi osztályokra került könyvek tartós kölcsönzése és a múzeumi tisztviselők könyvhasználata is. (1847-től 1850-ig kizárólag ezek szerepelnek, ebből is arra kell következtetnünk, hogy ez időben az ismert köteten kívül, valamiféle egyéb, azóta elveszett nyilvántartás is lehetett a külső kölcsönzők számára.) Tartalmi megoszlás szempontjából a kölcsönzött művek nem nagyon változatosak. Az igény — egy-két eset kivételével — szinte kizárólag hungaricumokra vonatkozott (könyvek, kéziratok és folyóiratok tekintetében egyaránt), a nemzeti könyvtár tehát valóban gyűjtőkori adottságainak megfelelő szerepet töltött be. Ezek között is elsősorban történettudományi és valamivel kisebb számban szép219
