AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

II. A könyvtári munka módszertani kérdéseiről - Szentmihályi János: A bibliográfia és az irodalomtörténet

A Bacon-i értelemben vett história litteraiia azonban nálunk sem valósult meg, — állapítja meg Tarnai Andor

3

. Mégis fel kell idéznünk Wallaszky Pál Gonspectus-át,

41 mely a 18. század végén, tehát elég későn a Bacon-i história litterariaból mégis megvalósít annyit, hogy a kor irodalomfogalmába beletartozó irodalom történetén kívül, a magyar nevelésügy szervezetének, a főiskolák és iskolák, a nyomdák, a könyvkereskedelem, a könyvtárak történeti ismertetésének nagy teret szentel. Érdekes tünet tehát, hogy a magyar irodalom termékeit és a magyar írókat regisztráló műveket az irodalomtörténetírás ismertetői sokszor a história litteraria jogán

5 irodalomtörténeteknek tekintik, ugyanakkor a Bacon-i értelemben vett história litterariához legközelebb álló Wallaszky műve nem regisztráló jellegű, hanem folyamatos előadásban az ő értelmezése szerinti irodalom fejlődésének bemutatása. A „res litteraria"-val való foglalkozás egymagában tehát még nem jelentheti a história litteraria művelését. Felfogásunk szerint ugyanis mind az irodalomtörténet, mind a história litteraria történeti tudományok. Mint ilyenek a vizsgálódási körükhöz tartozó jelenségek fejlődésének bemutatásával, fejlettebb fokon a fejlődés törvényszerűségeinek feltárásával foglalkoznak. A két diszciplína közötti különbség csak az lehet, hogy a história litteraria a res litteraria, az irodalomtörténet pedig a szorosan vett irodalom történetét, tehát fejlődését mutatja be. Nem lehet egyetérteni tehát Máté Károly megállapításaival, — melyeknek motívumaira még vissza kell térnünk. Szerinte a história litteraria célja: összegyűjteni az irodalomra, írókra, tudósokra vonatkozó szétszórt adatokat, s rendszerbe foglalni az ismereteket azzal a rendeltetéssel, hogy a tudós világ számára közzétegyék."

6 Bibliotheca, bibliográfia, biográfia, catalogus scriptorum stb., tehát azok a szellemi termékek, azok a műfajok, amelyeknek história litterariavá, sőt napjainkban irodalomtörténetté való minősítése szükségesnek látszik. „Az irodalomtörténetírás formái ugyanis lényegében változatlanok a 18. század folyamán. Weszprémi István életrajzgyűjteménye ugyanúgy lexikon mint Czvittinger Specimen-je"

7 írja Tarnai Andor, máshelyütt pedig megállapítja: „A reneszánsz legismertebb irodalomtörténeti munkája Conrad Gesner Bibliotheca universalis-a. "

8 A regisztráló és a fejlődést bemutató tevékenység azonosításának egyik okát tehát abban kell keresnünk, hogy a história litteraria fogalma mindvégig tisztázatlan marad, aminek következtében a história litteraria korszakában keletkezett fejlődést bemutató és regisztráló jellegű művek egyaránt irodalomtörténeteknek voltak minősíthetők. Van ugyanis ezeknek a műveknek egy közös vonásuk; az egyetemességre, a nagy szintézisekre való törekvés, amely általában jellemzőarra a korszakra, amelyben a história litteraria virágzott. A polgárság öneszmélésének e korszakában egyrészt megnövekedtek az ismeretek, másrészt parancsolóan lépett fel a megnövekedett ismeretek birtokbavétele iránti szükséglet. Az enciklopédiák és történeti dikcionáriumok — Moréri, Bayle, Chambers enciklopédiáitól a Diderot-i betetőzésig, — az életrajzgyűjtemények, mint Jöcher hatalmas, máig szerves életet élő életrajzi lexikona, — az ismeretek akkori hordozóit, a könyveket a megőrzés céljából teljességre törekvőén feltáró bibliográfiák, bibliothecák, — Oesnertől Debure-ön át egészen Brunetig —• ennek az egye126