AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1960. Budapest (1962)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Iszlai Zoltán: Sándor István „Magyar Könyvesház"-ának fogadtatása

a fejlődésben két évszázaddal elmaradt s ezt az elmaradást csak a 19. század végére hozta be. Ismeretes, hogy a gazdasági és kulturális elmaradottság főoka a másfélszázados török hódoltság. Az első magyar bibliográfusok és irodalomtörténészek szubjektív ösztönzője az elmaradottság elleni küzdelem. Hosszú ideig propagandisztikus célokat követve próbálják műveikkel eloszlatni a külföld bizalmatlanságát. Ezt a bizalmatlanságot Czvittinger Dávid, Spangár András, Horányi Elek egyaránt kénytelen tudomásul venni. A magyarság kulturális képességeiben való kételkedés, amely irodalmunk szegényességéből fakad, jelentkezik pl. a sokat idézett Reinmann-íéle nyilatkozatban, vagy az ehhez logikailag is közelálló olyan más megnyilvánulásokban, mint amelyekkel — ahogy lentebb látni fogjuk — Sándor István is találkozott. Mindebből az a lényeges, hogy nálunk a szubjektív indítékok kezdetben elsődleges, de még később (Sándor Istvánnál) is jelentős szerepet játszanak a bibliográfiák keletkezésében, ugyanakkor, amikor még sem az objektív feltételek, sem az objektív szükségletek belülről, sürgető módon nem jelentkeznek. Amikor jelentkeznek — mint látni fogjuk — minőségi jellegű változás jön létre a bibliográfiaírás területén. Módszereit tekintve a magyar bibliográfiaírás Czvittinger Dávidtól Sándor Istvánig egyhelyben, a kialakult biobibliográfiai módszer alapján áll. Rotarides tervezetében már szerepelnek a történetibb áttekintés követelményei. Ezt a kezdetleges történetiséget megvalósulásában Benkö József századonként csoportosított bibliográfiája mutatja. Ez a fejlődés végül az irodalomtörténet irányába kanyarodik és Wallaszky Pál Gonspectus-&ba,n csúcsosodik ki.

3 Itt a bibliográfiaírás irodalomtörténetírássá való átváltozását követhettük nyomon,, s ha a fejlődóst erről az oldalról nézzük, a felsorolt biobibliográfiai kísérleteket kezdetleges irodalomtörténeteknek is nevezhetjük. (Az „irodalom" ekkor természetesen még igen tág fogalom!) A bibliográfiaszerkesztők ugyanis itt nem a könyvtermésen, hanem az egyes személyekhez kötött irodalmi munkásságon igyekeznek úrrá lenni, első számukra az alkotó, a mű másodrendű. Ehhez képest a bibliográfusi alapállás gyökeresen más, általánosabb és szakmafelettibb. A teljes könyvterméssel való megbirkózásnak és a nyomdatermékek megnyugtató szempont szerinti összegezésének társadalmi szükségszerűségét már jelzi az a könyvjegyzékáradat, amely a 18. század közepétől Magyarországon is megindul. Könyvtárak, kollégiumok, könyvkereskedések, nyomdák, aukciók egyre másra dobják piacra könyvjegyzékeiket.

4 A század végén Schedius Lajos János egy referáló jellegű folyóirat indításán gondolkozik.

5 Minez azt mutatja, hogy az eligazodás egyre nehezbbé vált és, hogy szükség volt ennek a korszaknak bibliográfiai lezárására. Egyben nyilvánvaló lett, hogy a kizárólagosan egyes személyek munkásságához kötött bibliográfiai törekvések ideje lejárt, azaz, hogy* az életrajzi bibliográfia ezentúl csak mint a nemzeti bibliográfia kiegészítése, ellenpontja jöhet számításba. Ehhez a lezáráshoz szükség lett volna egy tudományos intézmény apparátusára és — miután a bibliográfiai gyűjtőmunka műhelyei magánkönyvtárak voltak — főleg tekintélyére. Ilyen tudományos intézménynek azonban csak „Jámbor szándók"-ai voltak meg, tehát a bibliográfia összeállítása egyes személyek feladata lett. Sándor István, műkedvelő nyelvész és történész, társadalmi helyzete szerint gyakorló és — ráadásul — jómódú földbirtokos vállalkozott a feladatra. 281