AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1959. Budapest (1961)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Kókay György: Javaslatok a könyvolvasás népszerűsítésére 1789/1790-ből

ságáról kifejezetten abból a célból, hogy művei kiadásához ezáltal segítsen hozzá.

7 De e közleményeknek sem lett eredménye: nem csak mecénás, de még kiadó sem akadt a drámafordításokhoz. Még Voltaire Brutusa sem jelent meg, pedig az említett bécsi újságban „egy Hazáját s a Tudományokat szerető Mélt. Báró Űr" —Bayer József szerint valószínűleg Prónay László — ígéretet tett arra nézve, hogy aki lefordítja e művet, annak hajlandó költségeit fedezni, sőt jutalmul az összes példányokat is neki ajándékozza. Kovács Ferenc fordítása azonban mégsem látott napvilágot, pedig e felhívásra készült el. Saját példáján is tapasztalnia kellett tehát azokat a kedvezőtlen állapotokat, amelyekkel a magyar írók szembetalálták magukat. Az összehasonlításra is alkalma nyílhatott; hiszen tanulmányútja során megismerkedhetett a fejlettebb külföldi viszonyokkal, és a felvilágosodás eszméivel. Ha ezekhez még hozzávesszük azt, hogy a nemesi társadalom irodalompártoló szerepében csalódott író jól ismerhette és közeli kapcsolatban élhetett a néppel (legalább is cikkeiből ez tűnik ki), nagy vonalakban talán magyarázatát tudjuk adni annak, hogy miként fordulhatott figyelme a nép kulturális kiművelése felé. Mert a Mindenes Gyűjtemény 1789. december 19-i számában megjelent javaslatában, és még néhány ezt követő cikkében elsősorban a szegény nép: a jobbágyság művelődési viszonyaival foglalkozik. Első cikke határozott javaslatokat tartalmaz „Nyelvünk és Nemzetünk pallérozására", melyet főleg az olvasás népszerűsítése által kíván elérni. Bevezetőül hivatkozik arra, hogy már mások is, így pl. a Hadi Történetek és a Mindenes Gyűjtemény szerkesztői is foglalkoztak a könyvolvasás népszerűsítésével. Elismeri kezdeményezésük jelentőségét, de rámutat arra, hogy ezek által csak azokra a kevesekre igyekeztek hatni, akik „a szerencsének javaival bővön megáldattak", és nem a nagy többséget kitevő egyszerű, „mezei emberek"-re, pedig az ő számukra lenne a legfontosabb a művelődés. A megjelenő magyar könyvek nagy része ugyanis nem a nép számára készült; amelyik pedig megfelelő lenne, drágasága és terjedelme miatt nem kerülhet az egyszerű emberek kezébe. így nem marad más hátra, mint az, hogy aki a szegény emberek közül olvasni akar, azokhoz a kétes értékű ún. „népkönyv"-ekhez folyamodik, amelyeket „két s három Krajtzárokon, kaphatják". Ilyenek pl. „Argirus, Stilfrid, Bruntzvik, Markalf, és Mária Magdolna históriái, és a sok apró Három s négy szép Világiénekek".

8 A nemzet kiművelését szerinte alulról, „a legalsó lépcsőfokon" kell elkezdeni: a népen. Ha az egész nemzet „egy szívvel egy akarattal" hozzálátna e munkához, nem tartja elérhetetlennek azt sem, hogy a jobbágyok vasárnaponként kisebb csoportokban könyveket olvasnának, „elfelejtkezvén ez által tsap-házakról, vendégfogadókról"; és hogy a pásztorlegények és gyermekek veszekedés, verekedés és káromkodás helyett szintén könyvolvasással töltenék idejüket. E cél eléréséhez a legsürgősebb feladatnak „a falusi és Városi apróbb oskoláknak más, és jobb rendbe hozását" tartja, „mert ezek a pallérozott Társaságoknak nevelőházaik." Ismeretes, hogy a XVIII. század végén hazánkban a népiskolák voltak — valamennyi iskolafajta között — a legelhanyagoltabb állapotban. Míg a közép- és főiskolák területén Mária Terézia és II. József alatt mutatkozott bizonyos fejlődés, a népoktatás alacsony szín294