AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1958. Budapest (1959)
II. A könyvtári munka módszertani kérdéseiről - Hankiss Elemér: A Hamlet-élmény elemzése (Kísérlet az irodalom társadalmi hatásának mérésére)
Pusztán igen-nel és nem-mel, vagy kizárólag aláhúzásokkal adott válaszok általában sekély, jellegtelen élményre vallanak. A szöveges feleletek ezzel szemben általában mélyebb hatásra utalnak, s hangjuk szenvedélyessége vagy higgadtsága, megállapító vagy vitatkozó jellege, érzelmi és értelmi telítettsége az élmény erősségének mértékét az esetek többségében biztosan elárulja. Jó ellenpróbája az így kapott eredménynek a válaszokban előforduló ellentmondások jellegének vizsgálata. Formális önellentmondás, tévedés, vagy logikai hibák sokasága biztosan jelzi, hogy az élmény nem volt mélyenszántó, s az illető minden kérdésnél azt írta, ami éppen eszébe jutott. Mint például a 40. számú kérdőív kitöltője, aki előbb azt húzza alá, hogy Hamlet önmaga dönt sorsáról [10. kérdés], majd néhány sorral alább, anélkül, hogy okát adná e véleményváltásnak, már azt, hogy Hamlet a társadalom áldozata [15. kérdés]. Azok a válaszok viszont, melyek a dolgok lényegében rejlő ellentmondásokat tárják föl, általában mély élményből fakadnak. Az előző kérdésekre például a 18. számú íven a következő feleletet olvashatjuk: Hamlet saját magának is, a társadalomnak is áldozata. Más társadalmi körülmények között nem bukott volna el, de meg sem született volna. E válaszoló későbbi feleleteiben is nagy ellentétek feszülnek, s így egyre inkább meggyőződünk élménye szokatlanul nagy intenzitásáról. Az ember önmagában erőtlen, ez igaz — írja —. De sorsát csak akkor bízza nagyobb hatalmakra, ha azok célja emberséges. Vagy másutt: Nem, töprengeni, hanem cselekedni kell. Ez igaz, ha a cselekvésre van lehetőség [28. kérdés]. Fontos adat az élmény intenzitását tekintve a tragikus hőssel való azonosulás mérve és jellege. Mert ha nem szükségszerű függvényei is egymásnak, általában összefüggenek. Teljes, fenntartás nélküli azonosulás nehezen képzelhető el erős élmény nélkül, és megfordítva. Az azonosulás mértéke pedig 9., 16. és 19. kérdéseink segítségével már számszerűen mérhető. Az e kérdésekre adott válaszokból az derül ugyanis ki, hogy közösséget vállal-e az ember Hamlettel vagy sem, hogy szeretne-e rá hasonlítani, és eszményképének tekinti-e vagy sem. Kísérleti mérésünknél az eredmény a következő volt: Igen: Igen is, nem is: Nem: 40% 20% 40% E számarány korok és társadalmi csoportok szerint valószínűleg változó, s mint ilyen, jellemző. Néhány további kérdéssel még megbízhatóbbá tehetjük eredményeinket, pl. azzal, hogy — sajnálja-e Hamletet vagy sem? [13. kérdés] — idegbeteg embernek tartja-e, akihez az egészséges embernek nincs köze? [11. kérdés] — fontosnak tartja-e Fortinbras végső bevonulását? [25. kérdés] — és így tovább. 167